Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 33. Nyíry Zoltán hadnagy (17. gyalogezred II. zászlóalja géppuskás századának parancsnoka) harctéri naplója, 1942. május 3. - szeptember 20

latom elvinni. Ezen dolgoztam fél tizenegytől. Éléskamrám egy doboz cigiivei[?]460 megnövelve tértem vissza. Volt megint elég kihirdetni s kiosztani való. így jutottam el Junkerral együtt Hargitához, aki aztán maradék süteményéből vendégül látott bennünket. Hamar elintéződött. Az Ikreket is hamar meglátogattam, nagyon jól [esett] náluk a kis zene, ami mégis kiemelte az embert ebből az egyhangú, szórakozás nélküli életből. Csak Béla (Tihanyi legénye) mérges még rám a tegnapi teáért, amit megittam gazdái kulacsából.

Május 22-én, harcálláspontomon. Az este körülbelül éjfélig ellenőriztem. Fáradtan feküdtem le: finom lesz majd az alvás, gondoltam. De ember tervez, Isten végez. Fél háromkor riadó! Öt perc, s kinn vagyok Török tizedes rajánál. Egy sorozatot lövetek az I. zászlóalj védőkörlete felé vezető völgybe behúzódó orosz szakaszra, erre ezek eltűntek. Átmegyek Junkerhoz, s a második hófolt előtt lévő beláthatatlan területre pár lövést leadatok a vetőkkel. Erre megindul a muszka visszavonulása. Figyelőhelyet változtattatok Tombival, s gyönyörűen lőjük a hátragyülekező oroszt. Megérkezik alezredes úr is. Belekapcsolódik a zavarásba a rohamüteg nálunk lévő lövege, s az orosz alig győzi húzni sebesültjeit, halottait. A vetőm gyönyörűen dolgozik, van egy-két telitalálata, két-három orosz tűnik el egyszerre. Nagy a harci kedv, vállalkoznánk már, ha az aknamező nyitva lenne. Alezredes úr az árkászokkal utat robbantat bele, s mi megindítjuk a még völgyben bújó oroszok ellen a támadást. Nem sokan, két golyószórós, egy géppuskás, s egy gránátvetős rajjal. Már jó kilométerre vagyunk az állásunk előtt, mikor tüzérségi tűzbe keveredünk. Személyemre a géppuskás rajnál fekszem, s számít- gatom, hogy mikor kapunk telitalálatot. Jobbra tőlünk, velünk egy vonalba lő a tüzér. Fokozatosan közelednek hozzánk a becsapódások. 300, 200,100 m-re lőnek, már fedezve várjuk a következő lövés repeszeit, de hála Istennek, nem jön több gránát. Annál hevesebb gyalogsági tűzbe kerülünk. Kitartani, míg feladatot nem kapunk, volt alezredes úr parancsa, s én kötöm magamat ehhez. Egy bolse- viki golyó, úgy látszik, tőlem követeli az első hősi halottat. Török Lajos tizedesem, egyike a legjobb rajparancsnokaimnak, halkan felsóhajt az egyik zizzenés után: „Pajtás, meglőttek!" Több szava nincs is. Tíz méterre tőlem találta jobb kulcscsonton bemenve szíven az orosz távcsöves puska lövése. De még csak nem is látni, honnét zizeg az a sok magyar vérre sóvárgó ólomdarab, pedig de megnehezíteném a küldőik földi létét a géppuskámmal. Kapjuk a parancsot visszavonulni, hárman próbálják a vértelen hőst bevonszolni, de hiába, nem megy. Amint hozzáérünk, sok apró mérges darázsként rajozza körül őket a muszka lövedék. Elrendelem az egyelőre való kinn hagyását, egy őrvezetőm védett gödörben vigyáz rája. Magam pedig utolsónak maradva, két kinn hagyott 10 kilós rákásszál a kezemben szökellek, futok, vágódok, amint azt a körülöttem zsongó lövedékek

460 Bizonytalan olvasat.

228