Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - 17. gyalogezred I. zászlóalja - 33. Nyíry Zoltán hadnagy (17. gyalogezred II. zászlóalja géppuskás századának parancsnoka) harctéri naplója, 1942. május 3. - szeptember 20

parancsolják. 400 m-rel hátrább biztonságban vagyunk. Közben a sebesültvivők is kiérnek a hordággyal. „Nem hagyom kinn a halottamat" - jelentem alezredes úrnak. „Két önként jelentkező menjen érte" - válaszolja az ott lévő legénység felé. Mindenki lapul, s dugja fejét a földbe, miként a struccmadár. Már-már az ott lévő németek mozgolódnak, mikor rákiáltok, kínos presztízskérdésről lévén szó, a két sebesültvivőre: „Ide azt a hordagyat!" Nem jelent semmi semmit, csak az, hogy a tizedest be kell hozni. Tihanyi Laci ugrik még hozzám, s a senki földjéről a század- és szakaszparancsnoka hozza be halott rajparancsnokát. Sikerült, édesapám megint vigyázott rám. Az iroda mellett ásunk sírt számára, s halkan ki-ki magában egy Miatyánkot mond érte. Délután a század másutt elhelyezett részeit látogatom végig. Jól vannak a fiúk. A vonatnál Kárpát törzsőrmester461 finom hideg limonádéval kínál. Baracskaiék nyaralnak, Pistának tyúkfarmja, tehénkéje, porcelán csészéje s kávéskészlete stb. van. Megkínál tejeskávéval, már előre cuppogunk, hogy milyen finom is lesz, s mi a vége, megaludt a tej! Eddig lóháton jöttem, de most már az állások 2-3 km-es területét gyalogszerrel járom végig. így is ránk esteledik, mire harcálláspontomat Horváth vezetése mellett meglátom. Ma már többet nem vizsgálok, lefekszem, s alszom.

V. 23-án, harcálláspontomon. Ma hajnalig kialudtam magamat. Reggel egy nagy tisztálkodást csináltam, élvezve, hogy lassan, kényelmesen is lehet egyszer megint mozogni. Úgy látszik, a muszka megszeppent egy cseppet, még csak a „balalajka” sem szól. Kihasználjuk ezt, s csekély biztosítás mellett árkászaink szépen telepítgetnek s helyezik el szeretetcsomagjaikat a harckocsik számára, drótakadályunk elé. Délelőtt elesett tizedesem holmiját szedetem össze, látom el jegyzékkel, s számára elkészítem az ilyenkor elkészítendő jelentéseket. Délután bemegyek a zászlóaljirodára. Itt hallom, hogy a tegnapi tettemért, mellyel a magyar honvéd tekintélyét megóvtam, felterjesztettek Kormányzói dicsérő elismerés Magyar Koronás Bronzérem hadiszalagon a kardokkal [kitüntetésre]. Örülök, de megvan az ürömöm is: miért nem terjesztették fel a zászlósomat is, s miért nem jutalmazzák az elesettre vigyázó őrvezetőmet. Sok cigarettát adok nekik, de az számomra gyenge vigasz. A gh.-tól felveszem a zsoldot, de nem adom ki, hanem kihirdetem, hogy a másikkal együtt elsején mindenkiét majd hazaküldöm. A fiúk sorban gratulálnak, igen kedvesek. Végeredményben azt hiszem hasonló helyzetben minden századparancsnok megtette volna azt, amit én. Hiszen kötelességem volt a magyar honvéd és honvédtiszt becsületét bármi áron fenntartanom. Este sokáig tartózkodom az árva rajnál. Leváltom az írnokomat,462 s kiküldőm hozzájuk parancsnoknak.

461 Kárpát Géza törzsőrmester.

462 Somogyi Lajos tizedest. (Lásd kötetünkben a 34. sz. dokumentumot, Somogyi Lajos visszaemlékezését!)

229