Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

az éjszakán - ki kell vonni az arcvonalból, és a kivonás befejezte után nyomban délre kell menetelnünk, a IV. hadtest sávjába. Az urivi hídfő mögött a IV. hadtest tartaléka leszünk. Ott a legvalószínűbb az oroszok támadása. Azonnal kezdjük meg a parancs végrehajtását!"

Hiába volt sötét, hiába igyekeztünk az első vonalat csendben elhagyni, az oroszok mégis megneszeltek valamit, mert erős tüzérségi tűzzel zavarták a dombhát mögötti gyülekezést. Veszteségeink is voltak. Óriási erőfeszítésbe került mindent összecsomagolni és időre felmálházni. Azt is megparancsolták, hogy minden védelmi berendezést épségben kell hagyni, mert helyünket német csapatok foglalják el. A hideg azon az éjszakán megközelítette a mínusz 20 fokot. Összes meleg holmimat magamra szedtem, és ládába raktam minden fontos dolgot. A század közben már gyülekezett a kijelölt helyen, a dombvonulat mögött. Csak parancsra vártunk, hogy a hideg éjszakában meginduljunk a dombok védelme alatt, a Don folyásával párhuzamosan, az ismeretlenbe. De hát ez a háború! A váratlan fordulatok sorozata! Ehhez hozzá kell szokni. Amint együtt volt a teljes század, elindultam az ezredparancsnok harcálláspontjára, hogy jelentsem: „A páncéltörő ágyús század menetkész!" Az ezredparancsnok leültetett, mert még hiányzott néhány parancsnok. Azokat meg kellett várni, hogy kiadhassa a további parancsot, s helyzettájékoztatást adjon. Az ezredparancsnoki bunkerben is minden össze volt csomagolva. Végre megjött az utolsó századparancsnok is.

Az ezredparancsnok beszélni kezdett: „ Urak! A hadsereg helyzete megkívánja, hogy ellenséges támadás esetén erejét a támadás helyén vesse be, segítsen az ottani védőknek helyreállítani az eredeti helyzetet. Nekünk, a hadsereg legészakibb ezredének állandóan készen kell állnunk arra, hogy állásainkat elhagyjuk és a szorongatott helyre siessünk.” Mialatt beszélt, a 17. gyalogezred egyetlen menetoszlopba rendelve topogott a szokatlan hidegben, és az indulási parancsot várta. „Ez a mai riadó csak próba volt!" - folytatta az ezredparancsnok. „Most pedig minden egység óvatosan visszatér elhagyott állásába, és a legnagyobb éberséget tanúsítva, visszaveri az esetleges átkelési kísérletet. Most különösen kedvezőtlen helyzetben vagyunk, mert az orosz észrevette, hogy valami készül nálunk. Vigyázzunk, nehogy kihasználja ezt a zűrzavart!"

Nagy megkönnyebbüléssel hagytuk el az ezredparancsnok harcálláspontját. Visszatértem századomhoz. A magamhoz rendelt szakaszparancsnokoknak elmondtam ugyanazt, amit az ezredparancsnok nekünk mondott. Mindenki megkönnyebbült, és az egyes lövegek megkezdték a visszatérést az eredeti állásba. A századtörzs került vissza leghamarabb elhagyott szálláshelyére, mert annak közvetlen közelében volt a gyülekező. Jó volt benyitni újra a meleg szobába. Jól átfáztunk, de egy forró rumos fekete és a meleg szoba hamar helyrebillentette lelki egyensúlyunkat. A kemencébe is dobtunk még egy-két hasáb fát, hogy teljesen felmelegedjünk. Eltelt vagy két óra, amíg minden szakasz bejelentkezett rádión, és jelentette, hogy régi állását elfoglalta. A frontvonalon csend volt, nem táma140