Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

рок, mert az igazi tél beköszöntése előtt még igen sok volt a tennivaló. Végigjártam a már majdnem teljesen kész harckocsiárkot és az árkok törésének vonalába épített dupla tüzelőállásokat. Mindegyik tüzelőálláshoz épült egy bunker is, így a páncéltörő ágyús század legénysége viszonylag kedvező helyzetbe került.

Elérkezett december 1. Kora reggel indultunk, hogy a dombvonulat gerincén még pirkadat előtt átjussunk, mert a fehér háttérben nagyszerű célpontot mutatunk a „túloldaliaknak". Két pár kincstári lóval és két könnyű szánnal Latnaja vasútállomás felé vettük utunkat. Sűrű porhó hullott, így a gyenge szél is elég volt ahhoz, hogy a havat felkapja, és szeszélyesen, nagy kupacokban az utunkba rakja. Latnajáig 20-22 kilométert kellett megtennünk a töretlen hóban. A hófúvás egyre erősödött, az utak eltűntek, és csak a szalmacsóvás póznák jelezték, hogy merre irányítsuk szánjainkat. Első menetcélunk Hohol volt, ahonnan egy pontosan északnak vezető, másodrendű úton értük el a [verhnye] turovo-voronyezsi főútvonalat. Ezen az úton még körülbelül nyolc kilométert futott a szánunk keleti irányba, amikor elértük Latnaja vasútállomást. Hosszú keresgélés után találtam meg a német raktárost, aki az átadott okmányok ellenében kiadta a két löveget. Nem sokat késlekedtünk, hiszen a két lövegnek - a parancs értelmében - a hadsereg sávhatárán kiépített állásban még ma a helyére kellett kerülnie.

Visszafelé a Gyevica - Alekszandrovka - Dmitrijevka menetvonalat választottam. Ezen az útvonalon tudtuk a legjobban megközelíteni a lövegek előkészített helyét. Viszontagságos utunk volt. A hullámos terepen egy-egy völgybe csak nagy nehézségek árán tudtunk leereszkedni. Többször előfordult, hogy a lövegek megcsúsztak, keresztbefordultak az úton, és magukkal rántották az elesett lovakat. A nagy hó azonban megvédte mind a lövegeket, mind a lovakat a sérüléstől. Alaposan kimerülve álltunk meg Dmitrijevkában, ahol utunk jobbra kanyarodott, és egy patak völgyében vezetett tovább. Ezután már csak a hóval kellett megbirkóznunk. Az előbb említett faluban betértünk egy házba melegedni. Németekre számítottunk, de meglepetésünkre magyarokat találtunk. Valamelyik egység vonatalakulatához tartoztak. Kiderült, hogy pontosan itt volt a németmagyar sávhatár. Forró kávéval kínáltak meg bennünket. Ettől kissé felmelegedtünk. Innen már csak egy kilométert kellett megtennünk, és egy óra múlva a két löveg már a helyén volt. Másnapra terveztem a kezelőszemélyzet és a lőszer ide- szállítását. A lövegállás mögött fűthető bunker épült rajkályhával. A helyi lakosságot foglalkoztató műszaki egységek jó munkát végeztettek. További két óra szánút után visszaérkeztünk Gremjacsjéba. Az ezredparancsnokot tájékoztattam a megtett intézkedésemről.

Néhány viszonylag nyugodt nap következett. A hóesés elállt, kitisztult, a holdvilágos éjszakák nagyon hidegek lettek. Egy este, úgy 7 óra tájban (3 órakor már sötét volt) hivatott az ezredparancsnok, és a már egybegyűlt parancsnokokat a következőkről tájékoztatta: „A 17. gyalogezredet azonnali hatállyal - tehát még ezen

139