Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
gában. Az ezredparancsnokság személygépkocsijával utaztunk. Célunk nem a harácsolás, hanem kifejezetten a kíváncsiság, a városnézés volt. Ezért a kíváncsiságért majdnem az életünkkel fizettünk. A németek által létesített hadihíd Junakovka falu közelében volt. Ezt a hadihi- dat a szovjet légierő szinte szünet nélkül bombázta. A német légvédelem igen erős volt, hiszen ezen a hídon bonyolódott le a voronyezsi hídfő teljes ellátása. A híd forgalmát tiszti őrség irányította. Az első probléma tehát a hídon való átjutás volt. Kifogni néhány olyan percet, amikor az oroszok repülőgépei nem támadnak. Abban állapodtunk meg, hogy a személygépkocsit az innenső parton hagyjuk, és a hídon átkelve, gyalog tesszük meg az utat a városig. A gépkocsi biztonságos elhelyezése egy földalatti gépkocsi-tárolóhelyen egy üveg barackpálinkánkba került. A hídőrség parancsnoka minden további nélkül engedélyezte az átkelést a hídon, de figyelmeztetett bennünket, hogy 18 óra után már körülményes lesz a visszatérés, mert a hídon megkezdődik a harcoló csapatok ellátását szállító tehergépkocsik nagy forgalma. Futva haladtunk át a hídon, majd a hídon túl, az útról balra letérve megindultunk a mintegy öt kilométerre fekvő város felé. Egy vörösfenyő erdősáv jobb oldalán haladtunk. Ez az erdősáv a Don keleti partján húzódott. Mindnyájunkat megragadott a táj szépsége. A fenyőerdős folyópart részén szebbnél-szebb, fából épült nyaralók (dácsák) sorakoztak, amelyek most elhagyottan és kifosztottan álltak. Megjegyeztük, hogy a szovjet uralom alatt is voltak jómódú emberek, akiknek még nyaralóra is tellett. A vidék változatos képet mutatott. Kelet felé nyírfaligetes dombok, előttünk, a kanyargós út melletti lombos erdő felett füstoszlopok és lángok törtek a magasba. Számtalan ponton égett Voronyezs. Ahogyan közeledtünk a városhoz a külváros aránylag ép, de a háború nyomait magán viselő házsorai között, úgy bontakozott ki előttünk a barbár, pusztító háború teljes képe. Egy külvárosi, hatalmas téren haladtunk át. A tér tele volt épnek látszó, de kilőtt szovjet harckocsikkal. Legalább száz, a legkülönbözőbb típusú harckocsit számoltam meg. Ahogyan közeledtünk a városközpont felé, úgy nőtt a rombolás nagysága. Sok helyen négy-ötemeletes épületeknek egész sorából csak egy-egy fal meredt az ég felé. Láttunk olyan ötemeletes épületet is, amely a szemünk láttára roskadt össze egy becsapódó nehéztüzérségi lövedéktől. Mint már említettem, ebben a városban soha, egy pillanatra sem szünetelt a harc. Mindkét fél csökönyösen ragaszkodott az elfoglalt, illetve még tartott területhez. A hosszú utcák, a lakatlan épületek kísértetiesen voltak. Mindenütt romhalmaz. A széles utcák csak azok voltak járhatóvá téve, amelyek az utánpótlás útvonalai voltak. Benéztünk egy-egy lakóépületbe. Találtunk öt-hatszobás, valamikor gyönyörűnek mondható lakást, fürdőszoba nélkül. Ugyanebben a lakásban a WC egy ülőke nélküli nyílás volt a padlószinten. A konyha tűzhelyén félig főtt étel büdösödött. Ez is annak a bizonyítéka, hogy a város lakóinak gyorsan kellett menekülniük a városból. Láttunk ordító ellentéteket is. A valamikor gyönyörű, 132
