Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
na olyan helyet, amelyet az ellenség ne tudott volna megfigyelni. A távbeszélőn megadott időben együtt voltak embereim a megbeszélt helyen. Én is pontosan érkeztem. Leültünk az út árkának partjára, és mint ilyenkor szokás, a kitüntetések átadása előtt néhány köszönő és buzdító szót szóltam hozzájuk. A rövidre szabott beszéd után a rangban legidősebbet, egy szakaszvezetőt felszólítottam, hogy az árok partján sorakoztassa az embereket, hogy a mellükre tűzhessem a kitüntetéseket. Amikor az első katonához léptem, egy hosszú géppuskasorozat porzott végig az úton. Szerencsénkre, nem a tömegbe talált. Hasra vágódtunk az árokban, én pedig hason csúszva mentem végig embereim mellett, és fekvő helyzetben tűztem fel a kitüntetéseket. Mindenkivel kezet szorítottam, és az út menti bozótosba húzódva ki-ki a saját lövegéhez lopakodott vissza. Engem a domb mögött lovászom és hátaslovam várt. Visszavágtáztunk Gremjacsjéba. A német hadsereg tagjaihoz fűződő kapcsolatom 1942 augusztusáig kifejezetten jó volt. [...] júniusig én is hittem a németek győzelmében és németbarát voltam. Mint a győzelmet kivívó szövetséges hadsereg tagjára, úgy néztem minden német tisztre és legénységre. Augusztus hónapban olyan incidens zajlott le, amely egy csapásra a gyűlöletet és a megvetést váltotta ki belőlem. [...] Azon a bizonyos augusztusi napon a következő eset történt. A századparancsnoki épület és a századtörzs háza közötti udvarra behajtott egy német tehergépkocsi, és körülbelül 15 német katona ugrott le róla egy hadnagy parancsnoksága alatt. Az ablakból láttam ezt a jelenetet. Ki akartam sietni, hogy megnézzem, mi célból jöttek, de az ajtót kinyitva a német hadnagy rám fogta géppisztolyát és a csövével visszatuszkolt a szobába. Egy másik géppisztolyos katona ugyanezt tette a századtörzs embereivel is a szemben lévő épületnél. Átmenetileg foglyok voltunk. Ezt követően a németek ásót, kapát szedtek le a tehergépkocsiról, és rövid fél óra alatt felszedték a házak körül vetett és egész nyáron át általunk gondozott burgonyaültetvényt az utolsó bokorig. Gyorsan zsákokba merték a krumplit, feldobálták a tehergépkocsira és elrobogtak. Megszégyenülve mentem ki az udvarra, ahol embereim már káromkodva szidták a németeket, én pedig tehetetlen voltam. Jelentettem ugyan az esetet, át is írtunk a szomszéd német parancsnokságra, de még válaszra se méltattak bennünket. Ezt a megszégyenítő [cselekedetet], a velük egy célért küzdő magyarok megrablását a „szövetséges" német hadsereg katonái tették a „hagyományos fegyverbarátság nevében". [...] Háború volt, egy ránk kényszerített háború, és a magyar hadsereg részére kijelölt helyen kellett a ránk bízott feladatot ellátni. Német élelmezésben voltunk. A naponta felvételezett és kiosztott élelmiszer nagy része helyi beszerzésből származott, tehát a hús, a kenyér rabolt élelem volt. Ezt a rablást azonban a németek a hátsó területeken újra életre keltett nagyüzemek készleteiből, szervezetten hajtották végre. Nem létezett olyan parancs, hogy a magyar védőövezetben található bármiféle terményt a németek jogosan igénybe vehették volna. így volt ez 130
