Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

például a környékünkön már beérett rozzsal is. Naponta vágattam és hordattam kazalba a rozskévéket az aratáshoz értő magyar parasztemberekkel, azzal a céllal, hogy a téli hónapokban, amikor bizonyára akadozni fog a szervezett ellátás, legyen mivel etetni a több, mint 150 lovamat. A támpontom környékén pedig azért ápoltuk nagy gonddal a burgonyatáblát, hogy legyen mivel kiegészíteni a téli hiányos és csökkentett élelemadagot. Ezt a körülbelül ezer bokor burgonyát mi kapálgattuk, töltögettük egész nyáron át, és mivel igazi tulajdonosai vagy keletre menekültek, vagy a magyar katonai hatóságok telepítették hátra őket, bizonyos, hogy nem juthattak volna a kert hozamához. Tehát elsősorban mégis minket illetett volna a termés, nem a németeket, akik nemcsak az oroszokat, de a „szövetségesüket" is megrabolták. [...] Silány védekezés, de a mi konyhánkról étkezett rendszeresen két orosz nő, akik ugyanolyan adag élelmet kaptak, mint a magyar katonák, az élelmezési létszám meghamisításával.

1939. szeptember 1. óta a németek hozzászoktak a rabláshoz. Három év elmúltával már azt sem nézték, kitől rabolnak. A rablás megszokott dolog volt, ha bevonultak egy városba, vagy akár csak egy kolhozba is. így volt ez Voronyezs városával is. Amikor a város legnagyobb része német kézre került, megkezdődött az épen maradt házak tervszerű kifosztása. A városnak körülbelül fele romba dőlt. A lakosság az utolsó emberig keletre menekült. A németek részéről a Donon való átkelés bravúrosan sikerült. A város közel 300 ezer lakosa csak a legszükségesebb dolgait tudta összekapkodni, mert órákon belül ki kellett üríteni a várost. Hallottam, hogy a németek minden épen maradt ház minden lakását kifosztották. Hosszú tehervonatokat indítottak hazafelé, „hadizsákmánnyal" megtömve. Elsősorban műkincsekre, aranyra, ékszerre, festményekre, szőrmékre, szőnyegekre és antik bútorokra specializálták magukat. Amelyik festmény nem tetszett nekik, azt szuronnyal végighasították. Még arra is volt energiájuk, hogy a zongorákat is bevagonírozzák. Amikor minden lakásban már csak szétszórt ruhanemű és háztartási limlom maradt, akkor engedték meg a magyaroknak, hogy betegyék lábukat Voronyezsbe. Persze az a néhány magyar, aki bejutott a városba, az sem volt angyal, mert a „maradék" javát még kiválogatta és magával vitte. Ezek főleg tisztek voltak, hiszen nekik volt nagyobb lehetőségük a szabad mozgásra.

Megfékezhetetlen volt a magyar katona „gyűjtőszenvedélye". Minden védőkörletben, aki csak tehette, hosszú vaspálcával szurkálta a gyanúsan laza földet, és ha az elmenekült orosz paraszt által elásott ládára rábukkant, kiásta, és tartalmát postacsomagban hazaküldte. Érthetetlen, hogy a magyar tábori csendőrség miért nem lépett közbe?

Én is azok közé a magyarok közé tartozom, akik eljutottak Voronyezsbe. Augusztus közepén és szeptember elején, tehát kétszer voltam a városban. Az első „kiránduláson ” az ezredtörzs néhány tisztjével vettem részt, Hadi Jenő főhadnagy, Baán Jenő tábori lelkész és Jeszenszky Elek próbaszolgálatos főhadnagy társasá131