Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

rátától függő helyzetbe kerültünk. A németek elbizonytalanodásának, kapkodásának is számtalan jele volt megfigyelhető. Láttuk, tapasztaltuk, hogy hol üzem- anyaghiány (ez szinte állandó volt), hol lőszerhiány nehezítette a helyzetünket, és gyakran az élelmezés vonalán is a megszorítás eszközéhez nyúltak. Volt olyan időszak 1942 nyarán, hogy páncéltörő ágyú gránátot és aknagránátot kilőni csak hadosztályparancsnoki engedéllyel lehetett. Mindezt a legénység is tapasztalta, és náluk sem maradtak nyom nélkül ezek a jelenségek. Felütötte fejét valami, amit később - már a sorsdöntő események után - oroszországi pszichózisnak neveztek el. Ez egy összetett érzés volt, amelyet a hazától, szeretteiktől való hosszú távoliét, a háború kilátástalanságának és értelmetlenségének a tudata, de legfőképpen annak a felismerése táplált, hogy olyan erejű ellenséggel állítottak szembe, amely a saját hazájából elrabolt föld visszaszerzéséért a végsőkig fog küzdeni, lényegesen magasabb színvonalú haditechnikával van ellátva, és jobban ért a harchoz, mint mi. A számbeli fölény pedig nyomasztó.

Csupán a puszta vágy kelthette életre azt az alaptalan feltevést, hogy rövidesen felváltanak bennünket és mehetünk haza. Ez a gondolat foglalkoztatta a legénységet éjjel-nappal, és beszélgetésük fő témája is ez volt. Hiába jöttek a dörgedelmes parancsok „az utolsó emberig kitartani" jelszóval, hiába adtak ki hadseregparancsot „a legénység nyomott hangulatának megváltoztatására", a harci szellemet újjáéleszteni többé nem lehetett. Mindehhez hozzájöttek később a kegyetlenül hideg orosz tél okozta megpróbáltatások, amelyek még azoknak az állóképességét is megtörték, akik minden egyéb fenti körülményen túl tudták magukat tenni.

Augusztus második felében a magyar és német védővonal csatlakozásának megerősítésére, közvetlenül harcálláspontom mögé 300 méterre egy 21 cm-es, gépvontatású tüzérosztály települt, két löveggel.221 E lövegek éjszakánként lőtték a Donnal párhuzamosan, de mintegy 15 kilométer távolságban északról délre futó vasútvonalat is. Az eredményekről nincsenek tapasztalataim, azt azonban elértük, hogy az éjszakai bombázók állandóan keresték ezeket a lövegeket, és bizony gyakrabban robbantak a bombák házam közelében, mint a lövegállás környékén. A légi fölény nappal a németeké volt, de éjszaka azt csinált velünk a szovjet légierő, amit akart. Nappal több alkalommal láttam a németek részéről sikeresen végződő légicsatát. Egyszer például szemtanúja voltam, hogy egy Messerschmitt 110-es222 tíz másodpercen belül három szovjet vadászgépet lőtt le. Az egyikből sikerült katapultálnia a szovjet pilótának, aki ejtőernyőjével a Don túlsó partján

221A 2. hadsereg hadseregközvetlen 101. gépvontatású nehéz tüzérosztályának 39 M 21 cm-es olasz gyártmányú nehéz tarackjai.

222 A Messerschmitt Me (Bf.) 110 kétmotoros nehéz vadászgépeket 1941 végétől leginkább csatarepülőként alkalmazták, az angliai csata során bebizonyosodott gyenge manőverezési képességük miatt ugyanis súlyos veszteségeket szenvedtek. Maximális sebességük 7000 méter felett 560 km/ óra volt. Elképzelhető, hogy a Me (Bf.) 109 típusú vadászgépről volt szó.

128