Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)
17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)
két nyugodni. Esténként az ezredparancsnoksági épület mellett ásott bunkerban jöttünk össze, ott tartotta Szávay vezérkari alezredes a megbeszéléseket, és ott volt alkalmunk arra, hogy szolgálaton kívül a bajtársi kapcsolatot is ápoljuk. A Donhoz való megérkezés után egy alkalommal Kaltróy alezredessel beszélgettünk néhányan a kórház udvarán. A beszélgetés során igen meghökkentő kijelentést tett. Ajánlja mindenkinek, hogy már most kezdjük meg a télre való felkészülést, mert egészen biztos, hogy a telet itt fogjuk tölteni. Meglepődtünk ezen a kijelentésén, bár nem tudnám megmondani, mire alapoztuk optimizmusunkat, hiszen világosan láttuk, hogy a német hadsereg villámháborús hadisikerei már a múlt ködébe vesztek. Csodával egyenértékű eseménynek kellett volna bekövetkeznie ahhoz, hogy a németek kijelentsék: a magyar 2. hadsereg megtette kötelességét, mehet haza. Ilyen csodára azonban hiába vártunk. A németeknek egyre nehezebbre fordult a helyzetük itt, a keleti fronton, és a Donig való előretörés sem az elképzelések szerint alakult. Nem zártak katlanba és nem semmisítettek meg hatalmas szovjet erőket, és a német 6. hadsereg augusztus 21-én indított támadása Sztálingrád birtokbavételére220 sem az elképzelések szerint alakult. Maradunk tehát télen is és „mereven" védjük a Dont. A szűkszavú és erősen szépített helyzettájékoztatókból kirajzolódott előttünk egyre világosabban, hogy a magyar 2. hadsereg erejéhez és felszereltségéhez képest teljesíthetetlen feladatot kapott. Bárhol képez súlyt a szovjet hadsereg, köny- nyen áttöri védelmi rendszerünket és felgöngyölítheti az egész hadsereg állásait. Megtudtuk, hogy nemcsak itt nálunk, Kosztyenkinél van szovjet hídfő a Don nyugati partján, [hanem] nagy hídfő van a IV. hadtest sávjában, Sztorozsevoje és Uriv között. Ez a körülbelül 10 kilométer mélységű hídfő, amelynek terepviszonyai (sűrű erdő) igen kedvezőek az ellenségnek, mindvégig szovjet kézen maradt, bár óriási véráldozattal, jelentős anyagi veszteséggel és német segítséggel többször is megkísérelték a hídfő felszámolását, de a szovjet katona hősiességének, helytállásának bizonyítékaként, a legsúlyosabb támadásaink ellenére is megtartották állásaikat. Ugyancsak erős hídfőjük volt az oroszoknak Scsucsjénél is, a VII. hadtest védőövezetében. Ugyanaz volt a helyzet, mint Urivnál. A szovjet csapatok nem adták fel soha. A 9. könnyű hadosztály sávjában, Kosztyenkinél kialakított szovjet hídfőt augusztus folyamán mégis sikerült felszámolni, minden bizonnyal azért, mert a szovjet vezetés nem tartotta szükségesnek a minden áron való megtartását. A helyzetelemzés során megállapítottuk, hogy a kezdeményezés végleg a szovjet hadvezetés kezébe ment át, mi pedig teljesen alárendelt, a szovjetek aka220 Miután Sztálingrád meglepetésszerű elfoglalásának terve nem sikerült, s a szovjet 4. harckocsihadsereg és a 21. hadsereg harcképes részei visszavonultak a Don mögé, a német 6. hadsereg 1942. szeptember 13-án megkezdte a harcot a 62. hadsereg által a végsőkig védett, megerődített nagyváros területén. Szabó Péter - Számvéber Norbert 2003. 63. p. 127
