Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

szántak a németek ennek a hídfőnek. A várost teljesen lerombolták, a lakosság az utolsó emberig keletre menekült. Voronyezs birtoklásáért egész nyáron át szívósan kellett küzdeniük a németeknek. A városban soha nem szűntek meg a harcok. Az elért vonal megtartásáért a németek ádáz küzdelmet vívtak és nagy árat fizettek. [...]

Július 10-én megkezdtük a doni front „merev" védelmét. Az odaérkezés napján és még néhány nappalon valóban a „csendes Don" partján szemlélődhettem és járhattam be az ezred védőkörletét. Az első éjszakát a település északnyugati részén, egy gyümölcsösben kiásott lövészteknőben töltöttem. Nem sokat aludtam, mert már az első éjjelen bemutatkoztak a szovjet éjszakai bombázók. Záporeső módjára hullottak az apróbb-nagyobb bombák. Ezek a bombázók régi típusú, lassú repülésű masinák voltak. Az öreg gépek motorjainak zakatolása csak lassan távolodott. Sokszor úgy tűnt, mintha - helikopter módjára - megálltak volna a fejünk felett. Ritka éjszaka volt, hogy ne látogattak volna meg bennünket ezek a gépek.

Másnap, július 11-én folytattam Gremjacsje megismerését. Itt a Don jobb partja meredeken emelkedett, és a folyóra néző hegyvonulat legmagasabb pontját egy három vagy négy, kisebb-nagyobb épületből álló kórház uralta. A Donhoz legközelebb eső épület műtőjét szemeltem ki magamnak szálláshelyül. Aznap be is költöztem. Sodronyos, matracos fehér ágyban aludni, ez igazán fényűzés egy háborúban. Néhány nappal később lakótársakat is kaptam dr. Daka Mihály ezred vezető orvos és Baán Jenő tábori lelkész személyében. Nem sokáig tartott ez a kellemesnek mondható elhelyezés, mert láttam, hogy a századomtól így elszakadva, nem tudom azt hatásosan irányítani, és az összeköttetés, az állandó kapcsolattartás is körülményes innen a kórházból. A falu északnyugati szélén találtam egy lakatlan épületcsoportot. Az egyiket a századtörzs embereinek, a másikat magamnak rendeztük be. Egy harmadik épület is volt a közelben, amelyben egy idős néni lakott a 25 év körüli leányával. A község lakosságát folyamatosan hátra telepítették a katonai hatóságok, azt azonban megengedték, hogy századonként egy család visszatartható takarítási és mosási munkák elvégzésére. Én ezt a két nőt tartottam vissza.

Kiépültek a távbeszélő vonalak, létrejött a rádió-összeköttetés, vagyis állandósult a kontaktus a szakaszparancsnokokkal. A tüzelőállások látogatásával pedig a személyes érintkezés is biztosított volt. Ilyenkor inkább a legénységgel foglalkoztam.

A kórházat az ezredparancsnokság szállta meg. November végén, vagy inkább Szávay vezérkari ezredes távozása után az ezredparancsnokság kiköltözött a kórházból, és a falun kívül, közel az én szállásomhoz, egy horhosban építettek óvóhelyszerű ezredparancsnoksági harcálláspontot. A nyár folyamán igen gyakran - úgyszólván naponta - megjelentem az ezredparancsnokságon eligazítás,

125