Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 2. - Zalai gyűjtemény 76/2. (Zalaegerszeg, 2014)

17. gyalogezred - Ezredközvetlenek - 22. Rózsa Gyula hadnagy (17. gyalogezred ezredközvetlen páncéltörő ágyús század parancsnoka) visszaemlékezése, 1942. március 1. - december 20. (részletek)

első szovjet harcost saját kezűleg fordítottam bele a sírgödörbe. Robbanás nem történt sem az első, sem a többi halott eltemetésénél. A hosszú rúdra, amellyel távolról akartuk a gödörbe tolni a halottat, hogy az esetleges robbanás ne veszélyeztessen bennünket, nem volt szükség. A temetések elvégzése után - már éjfél is elmúlt - libasorban visszamentünk az aknamezőn át a drótakadályig, majd helyreállítottuk a megbontott nyílást. Jeleztem a német figyelőknek, hogy végeztünk, a „senki földjén" saját részről senki nem tartózkodik, ha mozgást észlelnek, nyissák meg a tüzet. Megnyugodva tértem vissza embereimmel szállásunkra és tértünk nyugovóra.

Másnap reggel megkezdték embereim kihordani a nagytömegű trágyát az istálló udvaráról, hogy járműveink és lovaink mielőbb biztosabb helyre kerülhessenek. Gyorsan ment, hiszen fogatunk volt bőven, csak felrakni kellett a trágyát és kifuvarozni a közeli mezőre, ott pedig lefordítani a szekérről. Már néhányat fordultak a szekerek, amikor a munkát irányító Méhes őrmester odakéretett az udvarba. Megmutatta, hogy három nagydarab háncshordó került elő a trágyából. Nehezek voltak. Nem tudtuk, mit tartalmaznak a hordók, ezért igen óvatosan bontottuk fel azokat, de az óvatosságra nem volt ok, mert az [első két] felnyitott hordóból sós lében álló tisztított sertéshús (combok, lapockák, karajok), a harmadik hordóból pedig ugyancsak sós lébe eltett tisztított libák kerültek elő. A trágyahordó legénység kitörő örömmel magáénak hitte ezt a nagyszerű zsákmányt, az egyik katona - nem törődve jelenlétemmel - reményét fejezte ki, hogy ma biztosan disznótoros vacsora lesz. Én azonban felelősségem tudatában telefonon felhívtam a Novopaszovkába települt ezredparancsnokságon Daka Mihály orvos századost, és kértem, hogy látogasson meg, és állapítsa meg, hogy elfogyasztható-e a trágyában talált hús. Attól tartottam, hogy esetleg megmérgezték ezt a húst. A valószínűbb azonban az volt, hogy az itt visszavonuló szovjet hadsereg valamelyik egysége rejtette el, számítva arra, hogy ha ellentámadással újra birtokba veszik ezt a területet, lesz tartalék élelmük.

Fél órán belül meg is érkezett Daka Miska, aki már tudta, hogy miről van szó, ezért az állatorvost is magával hozta. Egy combot átvágtunk. Gusztusos, rózsaszín hús tűnt elő. Azt könnyen megállapítottuk, hogy trágyalé nem hatolt be a hordókba, azonban - némi tanakodás után - mégis úgy döntöttünk, hogy emberi fogyasztásra alkalmatlannak minősítjük ezt a körülbelül kétmázsányi húst. Igen ám, de mi történjék vele? Meg kell semmisíteni! De hogyan? El kell ásni! Ezt határoztuk, és ezzel szertefoszlott embereimnek a disznótoros vacsorára szőtt álma. Akkora gödröt ásattam, amelybe a három hordó tartalma belefért. Embereim dünnyögve, morogva ásták, majd öntötték a hordók tartalmát a gödörbe. Ezután a gödör köré rendeltem az összes közelben lévő katonámat, majd számból eddig még soha nem hallott vezényszó hangzott el: „ Vigyázz! Nadrágot kigombolni! Szerszámot elővenni! Irány a hústömeg közepe, vizelni!" Daka Miska elfordult, hogy ki101