Molnár András: Utóvédként a Donnál. Hadiokmányok, harctéri naplók és visszaemlékezések a magyar királyi 9. honvéd könnyű hadosztály történetéhez, 1942-1943 1. - Zalai gyűjtemény 76/1. (Zalaegerszeg, 2014)

Hadiokmányok, harctéri naplók és visszemlékezések I. - 9. könnyű tüzérezred

látott sehol errefelé. Úgy látszik, az orosz csapatokat úgy visszavonták, gondolva arra, hogy a mieink a Donon is átkelnek, és [be]kerítik Voronyezst, mert az már nem volt messzebb, úgy 20-30 km-re. Mire visszalovagoltam Ervinhez, mondom neki, hogy itt a béke, Géczy százados a lovait fürdeti a Donban! [...]

Kerestünk a közelben egy kis falut, inkább települést, ahol akkor még orosz lakosság is volt. Csupa orosz faház volt. Egy ideig még együtt voltunk velük, de később, mikor kiderült, hogy a hadvezetés a Donnál megállt, tovább nem megyünk, és itt kell védelemre berendezkedni, ekkor már a falut (ha jól emlékszem, Gremjacsje volt) evakuálták, teljesen kiürítették, tehát szabad préda maradt. Amit tudtak, a lakosok elvittek hátra valahova, de hát sok minden maradt. Később azután a falu házait a katonaság szétszedte, ebből építettük a téli bunkereinket. Olyan tüzelőállásokat a domb oldalán, hogy egész lakosztály volt a földbe bevájva, és az ágyúk előtt egy csapóajtó volt, amit kötéllel fel lehetett emelni, és gyönyörű fűzöldre, majd télen fehérre meszelve lett láthatatlanná téve.

Mi pedig messzebb, úgy 5-600 méterre alakítottuk ki a mi harcálláspontunkat. Az is mélyen a föld alatt [volt], és hosszú, fedett futóárkon lehetett közlekedni. Baj csak akkor lett, mikor az esős idő beállt, és a futóárokban és a bunkerunkban megállt a víz. Ilyenkor bakokra deszkákat tettünk és azon közlekedtünk. De nem csak mi, hanem az egerek is. Ha végigmentünk, az egerek csak úgy szaladgáltak, de mi is megszoktuk őket, ők is minket, hiszen még étel is jutott nekik.

Én nagyon kíváncsi voltam Voronyezsre, és egy lovas kocsival, négy izmos legénnyel bekocsiztunk oda. A német katonák legnagyobb nevetése és gúnyolódása közepette, hiszen ők mind motorizáltak voltak, és egy ilyen parasztszekér újdonság volt nekik. Voronyezs nagy város, hatalmas lakóhátakkal, teljesen kiürítve. A fele német kézen, a másik fele orosz kézen. Az utca egyik végén az oroszok, a másikon a németek. Itt láttam egy megható dolgot. Egy nagy téren egy nagyon szép, ülő bronzszobor (Puskin, Gorkij, Tolsztoj, ki tudja). Az ülő bronzfigura szomorúan néz lefelé, és előtte német pontossággal a hófehér sírkeresztek katonás sorban, de lehetett több száz is. Én mindenesetre nagyon meghatódtam, de nem annyira, hogy egy pianínót ne tegyünk fel a kocsira, és ne szedjünk össze az üres lakásokban valami értéket. Onnan hoztam egy régi orosz verseskönyvet, ami csodálatosan megmaradt - biztosan hazaküldtem -, és egy szép, nagy ezüst tálcát, ami szintén hazakerült (de az ostrom365 alatt elveszett). Még egy szép szamovárt is hoztam, és haza is küldtem, de az nem érkezett meg.

Ha már a zabrálásról beszélek, még meg kell említenem, hogy az evakuált faluban, az egyik házban nagyon szép ikont találtam, ami szintén hazakerült [...].

A pianínót levittük a bunkerunkba, egy-két alkalommal a gyalogságtól jött át egy szakaszvezető, aki kitűnően zongorázott. Volt is pár kellemes esténk. A szom365 A szovjet csapatok által körülzárt Budapest 1944. december 24. és 1945. február 13. közötti ostroma.

333