Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig

a találékonyság. Nagyon tetszett. Az utász szakasz kezdte szórni a földet az árok fenekére, mely gyorsan tellett. A forgalomirányítók indították a gyalogosokat ezen a frissen hányt töltésen keresztül. Minden láb taposta, az utászok pedig szórták a lábak alá a földet. Majd ahogy emelkedett a töltés, a könnyebb járműveket irányították az átkeléshez. Áthaladva szintén tömörítették. Közben mindig emelkedett, mert a lapátok állandóan dolgoztak. Közben a taposástól szilárdult is. A huszárok (a soproni 9-esek)162 már négyes sorokban keltek át. Minden lópata alá repült a föld, a lábak pedig döngölték a friss földet. Már mi is könnyedén be tudtunk hajtani az átjáróra és legutoljára a tüzérek is áthajtottak. Ügyes megoldás volt!

Tyim után délkeletnek fordultunk, Sztarij Oszkol irányába. Ellenség többé nem került elénk. Viszonylag nyugodtan haladtunk, bár Sztarij Oszkolt mielőbb el kellett érnünk a parancs értelmében. Egy újabb nehézség támadt. Az ok megint ugyanaz: üldöző harc, vagy mondjuk csak gyors előnyomulás tehergépkocsik nélkül. Most nem arra gondolok, hogy az embereket kellett volna szállítani - természetesen az lett volna a jó - hanem az élelmet.

Az utánunk jövő ellátó oszlopoknak csak annyi lehetőségük volt, hogy Kurszkból valahogy közelítsék az élelmezési anyagokat, de arra már nem tellett, hogy a mozgó csapatokhoz el is juttassák. A csapatnak magának kellett visszamennie érte egy napi járóföldre, de mire visszaindult eszközeivel, a zászlóalj már egy napi erőltetett menettel előbbre volt. Az még csak bírta ezt a szállítást, akinek tehergépkocsija volt és az használható állapotban maradt idáig. A mienk már az elinduláskor csődöt mondott. Ennek oka elsősorban az, hogy bevonultatott, csekély értékű tehergépkocsi volt, de az igazsághoz tartozik az is, hogy az összes gazdasági hivatalos ezen akart megtanulni gépkocsit vezetni. így aztán semmi hasznát nem láttuk. Most meg egyenesen katasztrofális volt a hiánya. Lovas fogatokkal szó sem lehetett még csak megkísérelni sem a szállítás megoldását, hiszen nincs az a ló, amelyik naponta háromszoros útkilométert képes megtenni, így nem maradt más hátra, mint koplalni, és a menetteljesítményt tartani. Ez a kettő viszont nagyon nehezen egyeztethető össze. De muszáj volt! Senkinek semmi tartaléka nem volt már. Emlékszem, a ládámban találtam egy ujjnyi nagyságú kis szalonnát, hát elhatároztam, hogy megeszem menetközben. Kocsira ültem és az előkészületeket megtettem. Amíg a bicskámat kerestem a zsebemben, magam mellé tettem a drága kincset az ülésládára. A következő pillanatban az első kerék valami gödörbe zökkent, a szalonna leesett, és szomorúan láttam, hogy pontosan a kerék alá, mely a felismerhetetlenségig szétmázolta a melegben egyébként is megolvadt szalonnát. Most már nevetek rajta, ahogy írom, de akkor majdnem elsírtam magamat.

162 A 9. önálló huszárszázad.

90