Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Ajánlás
Emléküket semmi más nem őrizte, mint a családok csendes zugaiban szomor- kodó, fiaikat elvesztett és eszelősen örökké visszaváró szülők, férjük haláláról soha meg nem győződő feleségek, apjukat elfelejtő, vagy soha nem ismert gyerekek. Községek soha nem gondoltak elveszett szülötteik nevét emlékkőre vésetni; sőt, később a közvélemény úgy érezte, nem tanácsos róluk beszélni sem... Szomorú és egyedülálló talán az egész világon. Ezzel a nemzeti tragédiával az események után majdnem 20 év után kezdtek foglalkozni az irodalomban. De hogyan? Kiragadva a történtek hiteles anyagából azokat a részeket - az összefüggések nélkül -, melyek a hadsereg gyalázatát szolgálták. Mintha nem is ennek a nemzetnek tragikus végű fiai lettek volna. Annak ellenére, hogy az írásos dokumentumok tényanyaga félreérthetetlenül bizonyítja a felszerelés és ellátás, majd a harctéri alkalmazásban a német hadvezetőség bűnét, a következtetések levonásakor mégis, egyedül és kizárólag a magyar vezetést állítják a lelkek ítélőszéke elé. Nekem minden idegszálam tiltakozott mindig is az ilyetén való általánosítás ellen. ítéleteinket mindig szabjuk személyekre, az általánosításból elég volt, a tömeges bűnhődések korszakából elég volt. Az 1960-as években ebben a témában megjelent művek: Dr. Horváth Miklós [szerk.]: A 2. magyar hadsereg megsemmisülése a Donnál., Birkás Endre: Elfelejtett emberek. [Budapest, I960.]; Görgényi [Dániel]: Signum Laudis. [Egy katona emlékiratai. Budapest, 1968.]; Moldoványi József: Halálkanyar. (Dokumentumfilm, 1961.)3 A legutóbbi évtizedekre jellemző volt az a felfogás, mely szerint a 2. hadsereg katonái, mintha önkéntesekként vettek volna részt a szovjet elleni háborúban. A néhány megmaradt embernek nem egyszer tették fel a kérdést: „Miért ment ki a Donhoz?" ...! Elképesztő! Nagyon feltűnő volt a Népszabadság 1970. március 1-ei vezércikkének] néhány sora, mely szakít ezzel a felfogással, és ki meri írni: „A Donnál odavetett magyar katonák ugyanannak az embertelenségnek estek áldozatul, mint Auschwitzban gázhalálba küldött magyar zsidók százezrei." Megőriztem ezt a csekély néhány sort, mely ki merte írni ezt a megállapítást.4 Nem sok, de mégis valami. Ez év, 1972. elején, nem kis hullámokat kavarva jelent meg Nemeskürty István „Requiem egy hadseregért" című könyve. Ebben meglepő módon bátran kiáll egyes helytelen megítélésekkel szemben és kizárólag dokumentumok alapján helyes értékelését adja az eseményeknek. [...] Hogy mennyire vágyott a magyar 3 Bokor Péter és Moldoványi József „Halálkanyar" című dokumentumfilmje Kemendy Géza közreműködésével készült (Moldoványi 1961. január 4-én érkezett hozzá Sármellékre), és Kemendy ott volt a film bemutatóján is. (A film készítőinek 1961. január 3-ai távirata Kemendyhez és Szabó László „Halálkanyar" című írása a film bemutatójáról a Népszabadság 1961. május 7-ei számának 11. oldaláról. HL Tgy. 4096. Kemendy Géza: Harctéri emlékeim 1942-1943. Első, szám nélküli és 1. sz. melléklet.) 4 A Népszabadság 1970. március 1-jei számának „Rekviem. Mártír művészek, tudósok emlékezete" című írása. (HL Tgy. 4096. Kemendy Géza: Harctéri emlékeim 1942-1943. 2. sz. melléklet.) 7
