Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
helyzet alakulását. Tudtam, hogy az öt kocsi már egyáltalán nem elég. Lerakattam az 5 kocsi rakományát, és elindítottam őket azzal, hogy nem tudok többet küldeni. De már itt is volt a harmadik küldönc:- Azt izeni a zászlós úr, küldjék annyi kocsit, amennyi csak van, mert rengeteg a sebesült. Mi ezt, mint említettem, nagyon jól láttuk. Most is teljes súlyával átélem, akárcsak akkor, ennek a szörnyű helyzetnek a különös összecsapását. Ugyanis egy pillanatra sem az küzdött bennem, hogy nekem ez nem kötelességem, hiszen a szervezés mellettem szól. Szó sem volt erről! Hanem az volt éppen az észbontó, hogy tudtam, más megoldás nincs, ha már azokat nem tudjuk megtalálni, akik erre vannak 60 db üres kocsival ráállítva. A sebesültek, bármilyen kis sérüléssel vannak is, az aknaszilánk miatt végzetes helyzetbe jutnak, ha rövid idő alatt nem tudnak megfelelő ellátásban részesülni. Ezzel a felismeréssel szemben viszont állt az a biztos tény, hogy ilyen erős csatanapon óriási a lőszerfogyasztás és kimerülhetnek a mi készleteink, és akkor a zászlóalj végzetes tények elé állhat. Összecsapott tehát két óriási súlyú valóság és biztos lehetőség. Ilyen döntés elé nem állított még az élet, hiszen egyszerre jelentkezett a sebesültek és az élők élet-halál kérdése. Nem túlzás ez a megítélésem. Majdnem összeroppantam alatta. De azonnal döntenem kellett. És döntöttem; lerakattam az összes kocsit, és vágtában küldtem a sebesültekért. Nem tudtam még akkor, milyen, eddig nem is látott nehézségek várnak rám ezután. Jóleső érzés volt a sebesültekkel megtömött kocsik látványa, ahogy előttem elvonultak, biztos megmentésük felé. Szigorúan meghagytam a kocsisoknak, hogy az ezred- segélyhelytől a leggyorsabb jármodban hajtsanak vissza, mert szükség lehet rájuk. Az utolsó kocsik is eldöcögtek már, elvíve a század zömét... Egyetlen tiszt sem maradt, mind kiesett. A legmagasabb rendfokozatú, aki megmaradt, őrmester volt. Tényleg pokol volt a számunkra ez a falu! De még nem volt vége. Amikor kocsik nélkül maradtam, azonnal ezen hiány pótlásáról igyekeztem gondoskodni, most már az élők, a harcolók érdekében. Most is emlékszem, úgy fogott az agyam, mint talán még soha. A jelentőlovasok közül kiválasztottam azt, aki a legtalpraesettebb volt, és a legjobb lova volt. Hegedűs Sándor lovas hírvivőn akadt meg a szemem. Az 5. század jelentő lovasa. Zömök, értelmes arcú, jóképű gyerek volt. Sapkáját kackiásan hordta, félrecsapva, alóla kibodorodott huszárosán „nyíretett" szőke haja. Lova gyönyörű sárga, angol telivér. Magamhoz intettem. Nagyon komolyan ezeket mondtam neki:- Hegedűs! A zászlóalj nagyon nehéz helyzetben van. A 6. század majdnem teljesen kiesett; látta, mennyi sebesült volt. Ezeket az embereket meg kellett menteni, más híján nekünk kellett biztonságos helyre juttatnunk. A kocsiknak már 78
