Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - IV. Beszegyinotól a Donig. 1942.VI.28–1942.VII.11-ig
vissza kellett volna érniük. Valószínű nem engedték őket lerakni, tovább szállíttatták velük a sebesülteket. A kocsijainkra mostanában nem számíthatok. Szabálytalanul cselekedtem, de az emberbaráti érzés néha erősebb a hivatalos kötelességnél. Ha most lőszerért kellene mennünk, nem tudunk, nincs kocsink. Ha emiatt nem kap a zászlóalj lőszerutánpótlást, a zászlóalj még súlyosabb, tragikus helyzetbe kerül. Lőszer kell! Mindenképpen. Leírtam ugyanezeket egy levélre is, amit adjon át Barkovnán Buzinkay főhadnagy úrnak. Szóban is mondja el helyzetünket. Kérje meg - a levélben is ez áll -, küldjön át a saját kocsijain ilyen és ilyen lőszert. Különösen fontos az aknavető lőszer. Nagyon kérem a főhadnagy urat, segítsen ki bennünket ezzel a szállítással. Nincs messze. Egy a fontos, lőszer nélkül nem jöhet vissza. Érti, ugye Hegedűs?!- Azért esett magára a választásom, mert magában bízom leginkább, hogy a feladatot megoldja. Siessen!- Értettem, zászlós úr! Felugrott lovára, a nyaka köré gombolt sátorlapja úszott utána, amint lova nyakára hajolva sebes vágtába ugratva lovát, elvágtatott. Eltűnt előlünk, de hamarosan megláttuk, ahogy az ütemet nem lassítva, megérkezett Barkovna bejáratához. Ezután csak Barkovna felé fordulva figyeltem, mikor fordul újra felénk a lőszert hozó kocsikkal. Az idő ólomlábakon járt. Hegedűs azonban nem jött, hiába vártuk mindig nagyobb izgalommal. Mert izgalomban nem volt hiány; megvolt annak az oka. Mindig több lőszeres málhás állat lépte át a dombvonulat gerincét, hogy pótolja a hiányt. Nem siettek, mert román lóvezetők voltak, jobban érezték magukat minél távolabb a csatazajtól. De mégiscsak hozzánk értek. Átvették a lőszert, és visszaballagtak. Jöttek egyre sűrűbben, és vészesen fogyott a mi lőszerünk. Egyszer csak jelentik, hogy az utolsó aknavető lőszert is kiadták. Elöntött a meleg. Nincs több, és kocsink sincs még mindig, Barkovnáról sem jön, Hegedűs sincs... Szörnyű szorultság. A helyzet akkor vált szinte kétségbeejtővé, amikor újra megjelent a dombélen egy aknavető taligás. Megint kellene; hiszen azt már tudtuk, hogy az orosz egyedül az aknavető tüzet respektálta. Tehát meleg a helyzet, ha ilyen gyorsan fogy a lőszer...! Mi lesz, ha azt kell mondani, hogy nincs, de nem is tudunk hozni. A taligás pedig, mint a megállíthatatlan végzet, csak közeledett. Éppen hozzánk érkezett, és már mondja is: Viszem az az agna lőszer; amikor azt hittem, megáll a szívverésem. Ebben a pillanatban balkéz felől egy teherautó dudál ránk, lassít, a nyomában kerekedett porfelhő mindent elborít, és kihajolva a vezetőfülkéből, kiszól egy ismeretlen honvéd:- A 17/11. vonat?- Igen - felelték a közelállók.- Meghoztam a lőszert. Hegedűs is nemsokára itt lesz. Sietek, gyorsan rakják le. 79
