Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - II. „Elviszik a szegényeket idegen országba…”
De most ezek elenyésző távolságoknak tűntek. Ilyen gondolatok közepette érkeztünk Balatonszentgyörgyre. Itt vagyok egy állomásra falumtól, de nem Sármellék felé állítják a váltót... Hangzik már a kürtszó élesen: „Pici csikó, pici csikó, pici csikó!" Ezt mondja, ami azt jelenti, hogy vacsoraosztás, a lovak itatása. Ahogy én elsőnek leugrom a vonatról - szállítmány-ügyeletes tiszt voltam megdöbbenve látom, hogy olyan nagy tömegű asszony lepte el a peronon túli fás területet, mint egy kisebb vásár népe. Amint az újabb kürtszó „Kiszállni"-t jelzett, hogy a vacsorát felvegyék, nem törődve a vacsorával, megindultak a fák felé a katonák, és a kibontott kosarakból, de főleg a demizsonokból végezték el a vacsorázást. Nagy csoportokban helyezkedtek el, mint majálison, de halkan, elgondolkodva töltötték az időt. Ez nem volt hosszú, különösen azoknak, akik feleségükkel voltak. Hamarosan láttam, hogy az én első döbbenetem nem volt alaptalan. Amint a „Beszállni!" kürtszava felsikoltott, senki nem a vagonba igyekezett, hanem újra emelgetni kezdték a demizsont, majd a második kürtszóra kezdődött a véget nem érő búcsúzkodás. Magam is átéltem gondolatban e fájó perceket, de felelős is voltam, hogy hiány nélkül beszálljanak az indulás idejére. Ez azonban nagyon bizonytalanná vált. Roppant kényelmetlen helyzetben voltam azért is, mert a falumból, a környékből, Zalaszántóról való régi ismerősökről volt szó. Az indulást jelző mozdonyfüttyre rohantunk a már mozgó szerelvényre, és egyáltalán nem voltam meggyőződve, hogy mindenki fenn van-e a vonaton. Ennek megállapítására azonban nem volt lehetőség. Már most lesz, ahogy lesz! A Balaton déli partján rohant a vonat, nagy szikraesőt terítve a vidékre. Most elmaradt a megszokott kép, hogy minden kis állomáson megáll a vonat, mint civilben. Nem üdülőket vitt. Siófokon megállt szusszanni. Az állomás már tele volt katonaszerelvényekkel, és mivel nagyon hosszú a 110 tengelyes szerelvény, kétfelé szakítva álltunk ott viszonylag hosszú ideig. Kiállítottuk az őröket, én pedig a sötét vágányok között járva ellenőriztem őket. A sármelléki Mándics család egy tagjával beszélgettem, aki őrként állt, Mándics Mátéval. Majdnem balesetet szenvedtem a sötétben: a vágányok között nem vettem észre a mozdonytisztító aknát, és abba beleestem. Vasalt szélébe nagyon megütöttem a sípcsontomat. Szerencsém volt, hogy csizmám szára felfogta az ütést, bár így is csak sántítva tudtam továbbmenni. De nem ez volt a legnagyobb és kellemetlen élményem Siófokon. Kíméletlenül mutatta meg az élet kétféle arculatát: mint említettem, az állomás tömve volt frontra induló katona-vonatokkal, az állomási étteremben és a teraszon pedig őrült erővel szólt a dzsessz, adva a zenét a gondfeledten táncoló, vonagló tömegnek. Fiatalok, idősek, nagyon ismerős, jellegzetes alakok voltak. Lehet az adott pillanatban ennyire különböző hangulat egyazon helyen? Lehet, 36
