Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - II. „Elviszik a szegényeket idegen országba…”
katonák a sorompó mögött álló városiaktól, az utolsó napot is megszépítő szeretteiktől. Már teljes sebességgel rohant a vonat a végzet felé, csak foszlányokat hozott vissza a szél, és az asszonyok legtöbbje onnan hallotta vissza férje utolsó szavát, és ez maradt meg tőle utolsó örök emlékül... A nóta elszabadult árját nem lehetett volna megállítani, ki kellett mindenkinek öntenie a szívét, hiszen olyan csordultig tele volt. Már Kisszabadkánál jártunk, mikor új dal kélt szárnyra, mintha a feleségek énekelték volna: „Indul a, indul a katona vonat, Elviszi, el, az én galambomat. Füstöl a kémény, forog a kerék, Jaj, Istenem, visszajön-e még? Édes kis angyalom, forognak már a kerekek, Fáj a szívem nagyon. A nevemet el ne feledd, messzire szállj, Mint a madár, szívem csak érted fáj." Persze nem az asszonyok dala volt, de talán minden ember természetében benne van, hogy szereti néha sajnáltaim magát. Most is az asszonyok búcsúszavait átvéve, jólesően énekelték katonabajtársaink azokat a szavakat, melyeknek a hőse, de egyben szenvedő alanya is ők voltak. Messze és nagyon különböző formákban viszi magával az ember emlékeinek tépődő sokaságát és lassan hullatja szét apró darabjait... Nehéz pillanatok ezek, és milyen különös, hogy az ismert tájakon rohanó „katonavonatból" nézve, nem raktároz az ember lelke élményeket, nem ébreszt tervező gondolatokat. Kisszabadkán áthaladva nekem például csak egy villanásra jelent meg a megszokott kép lelki szemeim előtt: a vasút melletti legelő, a feketefehér tarka malacokkal, amit oly sokszor láttam, és ez jelentette Kisszabadkát. Aztán sötétedett, elfáradt a nóta szárnya, és csak a vonat rohanó kerekeinek egyhangú zakatolása lett a kísérőnk... Az állomások telefonjai mindenütt „áthalad" jelzést adtak, a vasutasok feszesebben tisztelegtek ennek a különleges szerelvénynek, és ők is elgondolkozva néztek a sötétbe fúródó vagonok után. Nekik is vitt valakijüket ismeretlen célok, bizonytalan sorsok felé... A nagy rohanásban megizzadt gőzös prüszkölve állt meg Nagykanizsán. A hatalmas állomás nyüzsgött a háborús készülődéstől. Fliszen itt volt a mi ezredünk és a hadosztály parancsnokságunk. Nem volt idő az állomáson az érdeklődésre, máris tovább kígyózott a szerelvényünk. De sokszor megkerülte velem a vonat a téglagyárat hosszú katonaidőm alatt: szabadságra, Kárpátaljára, Erdélybe vive. 35
