Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - I. 17-es! 47-es? 47-es? 17-es!
A mi konyhánk felvételező tizedese Takács Antal tizedes,74 Nagyrécséről, a szakácsunk pedig Szertics József várpalotai szakács. Teljes volt a létszám, és minden a legnagyobb rendben. Most már az utolsó napra nem maradt más hátra, mint elbúcsúzni azoktól, akik nekem ebben az óriási munkában a legnagyobb segítséget nyújtották. Ez igazán kijárt nekik. Sorra jártam az iparosokat. Kimentem és elbúcsúztam a rókusi bognártól, felkerestem Vaszary urat és segédeit, elköszöntem az asztalos üzem összes dolgozóitól, és őszinte köszönetét mondtam valamennyiüknek az óriási segítségért. Ez nem egy látszat-gesztus volt a részemről, hanem őszinte megnyilatkozás. Felkerestem Sztrahonya vaskereskedő urat, aki minden szükséges vasárut biztosított a számunkra. Neki is nagyon jólesett a megbecsülésként elkönyvelt figyelem, és rám erőszakolt egy kis lavórt, meg egy termoszt emlékként, amiknek nagy hasznát fogom venni. Nagy együttérzéssel fogtunk utoljára kezet. Maradt még a kedves házigazdáméktól való búcsúzás. Az utolsó este, miután közöltem, hogy holnap elvonulunk, nagyon nyomott hangulatban telt. Különösen Szerbné volt szomorú. Olyan őszinte féltés, bánat ült szemében, mintha a saját fiának utolsó estéjén lett volna. Vacsora után meg is mondta, hogy Ő most búcsúzik el tőlem, mert holnap nem bírná ki. Ne is haragudjak érte, de holnap nem találkozunk. Másnap időt szakítottam arra, hogy elmenjek hozzájuk és elbúcsúzzam. Valóban, csak a férfiak voltak otthon. Szerb úr nagyon lehangoltan fogadta látogatásomat, és rövid idő alatt el is köszöntem tőlük. Meghatottan köszöntem meg rendkívüli kedvességüket és együttérzésüket. Még útravalót is csomagoltak éppen úgy, mintha családtag lettem volna. Igen fájó szívvel léptem ki meghitt lakásom ajtaján, hova többet soha nem tértem vissza, mert amikor 1943-ban újra behívtak Csáktornyára, már azt a hírt kellett róluk hallanom, hogy az egész családot elvitték.75 A zsidótörvény végrehajtásának számomra legszomorúbb és legfájóbb eseménye volt. Ebéd után a zászlóalj felsorakozott a laktanya udvarán az elvonulásra, dísz- oszlopvonalban. Az udvart ellepték az asszonyok. Emlékezetes kép maradt számomra, ahogy az épület falának támaszkodtak megsemmisülten, és nézték utoljára férjeiket. Különösen feltűnő fájdalommal állt ott Szántó Sándorné, Bősze Mari, 74 TAKÁCS ANTAL (Nagyrécse, Csőn Anna) tizedes. Miután a keleti hadszíntérről visszatért, 1943. június 22-én kiütéses tífusszal a kalocsai 537. hadikórházba került. HL HM 22. v. oszt. 30.753037/1943. 75 A vidéki zsidóság gettókba gyűjtése Magyarország 1944. március 19-ei német megszállása után következett be. Csáktornya zsidó lakosait, melyek lélekszáma a múlt század elején a város teljes népességének 12%-át tette ki, április 26-án kezdték összegyűjteni. A következő napon - a többi muravidéki, muraközi, alsólendvai, perlaki zsidó lakossal - Nagykanizsára szállították őket. A város tan- intézményeiben, izraelita templomában, s óvodájában elhelyezettek első csoportját április 28-án, a másodikat május 17-én szállították el német koncentrációs táborokba. Vö. Németh László - Paksy Zoltán 46-50. p. 32
