Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Függelék - Válogatás Kemendy Géza korabeli dokumentumaiból, 1942–1944

Kaltróy Antal alezredes csoportja - a hadtest zömének menetoszlopába besorolva - Sztarij Oszkol elérésig többször került a szovjet csapatok bekerítésébe, melyeknek áttörésekor és az ellenséges aknavető és tüzérségi tűz következtében jelentős veszteséget szenvedett. Különösen Gorsecsnoje és Sztarij Oszkol között, illetve Rogovoje községnél került nehéz helyzetbe, ahol csak házról-házra előre- küzdve lehetett továbbmenni az igen erős ellenséges tűzben. A magyar csapatok február 2. és 4. között érkeztek be Sztarij Oszkolba. A várost a német 26. gyaloghadosztály alakulatai védték. Az idetartó hosszú és fáradságos menet alatt a csoportok állománya erősen lecsökkent. A városon gyorsan át kellett vonulni, mert a területét körülzárt szovjet csapatok folyamatos tüzérségi és aknavető tűz alatt tartották. A csoportok Lukjanovkán keresztül Tyim felé vették az irányt. Mocsa- gi, Troickoje, Marino, majd Korovino volt a menet útvonala, ezúttal már a németektől leválva. Mocsagi községtől Martsa ezredes vette át a III. hadtestbeli magyar csoportok felett a parancsnokságot.

A hosszú és gyötrelmes visszavonulásról, illetve a szövetséges német katonák erőszakos magatartásáról dr. Viczián Antal a következőket jegyezte fel visszaemlékezésében: „Mentünk egész nap. A hideg alig mérséklődött. Lepihenni továbbra is veszélyes volt. Aki leült, azt nem engedtük sokáig pihenni, ha elálmosodott, fölráztuk. Ha szét is bomlott az alakulat, azért csoportonként összetartottak, egymást segítették az emberek. Egyre kínzóbbá vált a szomjúság. [...] Nem volt könnyű olyan házat találni, amelyik épségben maradt. Egy zászlóssal bementünk az egyik házba. Németekkel volt tele. Jól befűtöttek. Kezdtünk lepakolni, a pihenéshez helyet keresni, a bent lévők azonban ránk támadtak, durván lökdöstek az ajtó felé. „Hinaus!" (Kifelé!) - kiabálták. Hiába magyaráztuk, hogy mi is fáradtak vagyunk, le akarunk pihenni. Nem tölthetjük az éjszakát kint a fagyban. Túlerőben voltak, kidobtak minket. Benyitottunk más házakba is, ahol fűtve volt, mindenünnen kizavartak. „Verfluchte Ungarn, hinaus! (Atkozott magyarok, kifelé!)"223

Kovács János tartalékos zászlós,224 a 17. gyalogezred ezredközvetlen kocsizó géppuskás százada szakaszparancsnoka egy, a fentitől eltérő, ellentétes végkicsengésű esetet is megőrzött emlékezetében: „Égett a falu. Kegyetlen hideg volt. A korábban odaérkezett magyar katonák behúzódtak az épen maradt házakba. Jött körülbelül egy német zászlóalj német, és a magyarokat kikergették, megrugdosták. Amikor már elcsitult minden, egy a kidobottak közül meggyújtotta a zsuppos háztetőt. A havat szállító szél percek alatt lángra lobbantotta. Almukban felriadt németek menekülni próbáltak, de a bejáratnál két géppisztoly lövései fogadták őket. Egy sem jött ki. Kik voltak ezek a le223 Dr. Viczián Antal 250-252. p.

224 KOVÁCS JÁNOS (Nagykanizsa, 1918., Horváth Mikó Róza) tartalékos zászlós 1942. április 29-től 1943. április 28-ig a 17. gyalogezred kocsizó géppuskás századában teljesített harctéri szolgálatot a keleti hadszíntéren. 1943. február 2-án mindkét lábfején fagyás sérülést szenvedett. Nagykanizsán, 1943. december 3-án kiállított harctéri szolgálati lapját közli: Volt egyszer egy katonaváros. (Szerk. Büki Pálné és Lovrencsics Lajos) Nagykanizsa, 2003. 49. p.

294