Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
gedéssel hallgatták jelentésemet, és az igazoló papírokat kérték. Mikor a sebesülési lapot felmutattam, azt mondta az elnök:- Ilyet találni is lehet, nem elég. Van-e még más is?- Egyéb nincs, mint ez a kis papírlap, melyet a 9. egészségügyi oszlopnál kaptam.- Ez már elég - volt a válasz. A kis gyufásdoboz nagyságú papírlap mentett meg a további kellemetlenségektől. Igazolva bocsátottak el. Utánam vitéz Rédey Pista hadapród őrmestert szólították. Őt megvártam. Feldúlva, káromkodva jött ki. Az történt, hogy január 23-án olyan mérvű füstmérgezést kapott, hogy egyáltalán nem látott. Úgy vezetgették. Akkor, a fülem hallatára, alezredes úr kórházba küldte, ami ellen Pista tiltakozott. A végén parancsra távozott. Mikor ezeket előadta, Szügyi ezredes ezt mondta:- Ha nem látnám, milyen szépen dekorált tisztjelölt, azt kellene megállapítanom, amit elmondott, az tökéletesen kimeríti a tipikus lógás esetét! Úgy megsértette ezzel ezt a kiváló katonát, hogy ekkor határozta el, nem marad benn továbbszolgáló katonának! A kolhoz támpont hős védője, aki ezért Nagy Ezüstöt kapott, megszégyenítve távozott... Innen is szomorúsággal távoztam. Micsoda erők dolgoznak itt, hogy a teljes önfeláldozással harcoló frontkatonákat egymás után érik a súlyosabbnál súlyosabb megaláztatások? Ez nem fért a fejembe. Amilyen gyorsan csak tudtam, siettem Csáktornyára arra a hírre, hogy alezredes úr betegen megérkezett. Meglátogattam a lakásán. Az ő rövid elbeszéléséből tudtam meg a zászlóalj hősi küzdelmét az utolsó pillanatig. Január 27-én 00 órakor kapták a parancsot a visszavonulásra. Rendezetten vonultak vissza Sztaro Nyikolszkoje érintésével, azért, mert a parancs úgy szólt, vegyék fel az ott harcoló német egységet. A [9.] egészségügyi oszlop már égett, és ebben a világos részben kapták az első pusztító aknavető tüzet a mi sütőoszlopunk helyéről. Az ösz- szes szánt szétverették. Itt ment tönkre és veszett el az én holmim is. Itt halt meg Kalocsai őrmester is, és annyian mások. Ez elkerülhető lett volna, ha nem mennek be a faluba. Felesleges is volt, mert nem voltak már itt a németek! Felkapaszkodtak a dombra, hogy kivonják magukat a tűz hatásából, de a töretlen hóban elakadtak a lövegek, nehéz fegyverek, így csak puska maradt. Észak felé vonultak nagy keserves kínlódással. Azon az úton jártak, melyen én is. Belejutva a tömegbe, a németekkel gyűlt meg nekik is a bajuk. Közben alezredes úr beteg lett, és egy parasztház asztalán fekve esett át a krízisen. Ezután lóháton ment a megmaradt emberekkel, a nagyon súlyos beteg ember. Az úton egy német felszólította, adja át a lovát. Ő perfekt beszélt németül, de ez mit sem változtatott a német magatartásán. A végén fegyveréhez kapott a német, hogy lelője! (Nem az első eset volt, hiszen Gelencsér János zászlóst ugyanígy a lováért lőtték le a lováról, 203
