Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)

kocsin se volt. Arra mindenesetre jó, hogy nem vettek benne észre bennünket, és ami a legfontosabb, közeledtünk Kurszkhoz. De balsorsunkat mégsem kerülhettük el itt sem. Az egyik állomáson a vasutasok mégiscsak észrevették bennünket, és szörnyű ijedelemmel eltanácsoltak ebből a kocsiból, mert a vonat első fele lőszerrel volt megrakva. Volt azonban bennük annyi emberség, hogy a „jegyünket" egy másik, Kurszkba menő vonatra érvényesítették, és ezzel sok balszerencsés hányattatás után meg is érkeztünk. A napokat nem tudtuk soron kísérni; így azt hiszem, január 30-a lehetett.

Szörnyű piszkosan, szinte feketén szálltunk ki a vonatból. Nagy szerencsének tartom, hogy a zászlóaljunk azon embereivel találkoztam rögtön, akiket annak idején Kurszkba küldtek, hogy a postát és a szabadságról visszaérkezőket ne engedjék a front felé, hiszen úgyis jövünk, és itt csatlakoznak hozzánk. Ezek az emberek első szavaikkal is a zászlóalj iránt érdeklődtek. Őszinte bánatos szívvel hallgatták szavaimat, amelyből nagyjából összeállítottuk a tragédiát. Ők most azzal is meg voltak bízva, hogy a sebesültek transzportjait összeállítsák. Azonnal beállítottak egy ilyen induló szerelvénybe. Ezen már az eredetihez viszonyítva létszámfölöttiek voltunk. Ezt úgy kell érteni, hogy az egész létszámra megtörtént az élelem felvételezése, de biztosítottak bennünket a fiúk, hogy csak szálljunk fel nyugodtan, mert a mi részünkre is elintézik. Már az is óriási dolog volt, hogy hazainduló szerelvényre jutottunk fel, de az sem volt érdektelen, hogy enni kapunk, hiszen már a harmadik napja, hogy egy morzsa élelmet nem fogyasztottunk. Szomjunkat is csak az út melletti hóból oltottuk, aminek olyan légcsőhurut lett a következménye, hogy majdnem megfulladtam az örökös köhögéstől. Be is szálltunk a szerelvénybe, de csak éjfél után indultunk. Még ezen az éjszakán átéltünk egy bombázást, melyet Kurszk ellen hajtottak végre. Vagonjaink jobbra, balra billegtek a légnyomástól, de kár nem esett bennünk. A szerelvény eredeti utasai két napra hidegélelemmel lettek ellátva. Nagy önfegyelemmel néztük, amikor a másfél kilónyi, vastag szalámit habzsolták, akik megkapták. Mi pedig semmit. Láttuk már, hogy két napra megint el vagyunk jegyezve az éhséggel. Szomorú dolog egy ilyen megállapítás, de tenni róla nem lehetett. Tiszt létemre a legénység közé kerültem, viszont megbizonyosodtam róla, hogy átlagembereink között az ne számítson semmiféle szolidaritásra, aki nem közülük való. A tiszt csak akkor kell, ha tud nekik valamit nyújtani, más esetben lelki gyönyörűséget találnak az ő szenvedésének láttán. Hosszú katonáskodásom alatt sok élmény bizonyította ezt a megállapítást. Persze más az eset akkor, ha ismerősök között történik mindez. De, hogy kérjek, kolduljak, és kitegyem magam ilyen alacsony színvonalú emberek kárörvendő visszautasításának vagy kegyének, azt nem! Inkább éhen halok!

Hát majdnem be is következett pár nap múlva. Nagyon kimerültek voltunk, tehát a vonatban majdnem örökké aludtunk. így az éhség csak másodlagos volt,

196