Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
ritkán jutott eszembe. De azért epedve vártam a két nap leteltét, mely az élelemhez fog juttatni. Persze ugyanígy volt a győri csoport is. Az idő nem állt meg, de még több kínt hozott. Az történt ugyanis, hogy az egyik állomáson, ahol hosz- szabban álltunk, a mozdonyt a vonat másik végére kapcsolták. No már most, amelyik része a vonatnak eddig gőzfűtést kapott, az került hátra. Ezáltal nem tudták fűteni, mert a mi kocsinkig viszont kályhafűtés volt, ezeken át nem tudott a mozdony fűteni. Vagyis a mögöttünk lévő kocsik fűtés nélkül maradtak, és igen hideg volt. Ezt a következők miatt mondtam el: Letelt a kétnapos ellátás, ezen az állomáson volt újból étkeztetés, illetve az átmenő szerelvény számára hideg élelemmel való ellátás. A mögöttünk lévő kocsiból a hideg miatt átjött 12 ember, hogy melegen legyenek. Természetes volt, hogy hozzájárultunk. Nekik itt nem volt ülőhelyük, tehát az ajtó mellett álltak. Egy német tiszt fellépett az ajtóba és annyit kérdett a legközelebbi embertől:- Hány ember van a kocsiban? Az ott állók csak magukra értelmezték a kérdést, és felelték: 12. A tiszt kívül felírta a kocsi ajtaja fölé, és ment a másik kocsiba ugyanezt megkérdezni és felírni. Mikor végigért az egész szerelvényen, egy teherautó végigment a vonat mellett, és az előre elkészített élelemcsomagokat a vagonra írt számok alapján beadták. A 12 ember átvette a 12 csomagot, a mi kocsink meg nem kapott semmit. Ez az élelem is két napra szóló volt. Újabb két napig semmit nem ehetünk. Nem a mi hibánkból, megértésünkből fakadt, mivel helyet adtunk azoknak, akik fáztak... Reklamációra nem volt lehetőség, mert a vonat már indult, amikor tudatára ébredtünk helyzetünknek. Ez az elkövetkező két nap már szörnyű volt, hiszen ezzel együtt összesen hét nap egyfolytában nem ettünk. Olyan gyenge voltam ezekben a napokban, hogy minduntalan aludtam, és a másik pillanatban felébredtem. Aztán ezen rövid időközben még álmodtam is. Mindig terített asztal mellett ültem, de még álmomban sem jutottam odáig, hogy az asztalon lévő ételekből ehettem volna. Közben mind többet szenvedtünk az elsokasodott tetűktől. Annyi volt, hogy söpörni lehetett. Mind itt a vonaton kaptuk. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem tudtam volna ezeket a szenvedéseket vallási alapon értelmezni. Ez segített rajtam, és csak tűrtem szótlan. A második nap este már közeledtünk végcélunk felé, Volkoviszk- hoz. Ez Vilna alatt lévő óriási és modern fertőtlenítő állomás volt. Csak ezen keresztül lehetett hazatérni a frontról, hogy a tetűt haza ne hurcoljuk. Mielőtt ide megérkeztünk volna, egy állomáson magyar tisztek, akik ugyancsak a mi vonatunkon utaztak - feltehetően sebesültek - minden kocsiban érdeklődtek, megkap- ta-e mindenki az élelmiszer csomagokat. Amikor megmondtam, hogy mi nyolcán egyik alkalommal sem kaptunk semmit, egészen megnyugodott arcot vágott. Menjünk az ő kocsijukba, mert a németek az indító létszámnak megfelelően adták ki az élelmet. Mivel a kocsikra kiírt létszám nem egyezett a kurszki szám197
