Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
gon, hogy annak kínzó szorítását megszüntessük. A többinek pedig mindkét kezük elfagyva, hatalmas pokrócgöngyölegbe bugyolálva. Fogni sem tudtak semmit. Egymást segítve ballagtunk, és egyszer csak a vasúti töltés mellé kanyarodott az út, hát arra tértünk le. Olyan tömegbe jutottunk, ahol már nem is kellett szinte lépni, vitte az embert a tömeg mozgása. Az úton azonnal ismerősre akadtam. Györey Imre keszthelyi taxisofőrt ismertem fel, akit nagy örömmel üdvözöltem. (De sokszor megemlegettük idehaza a kasztornojei úton való találkozásunkat, amíg élt szegény!) Az úton mindennemű anyag elszórva, gépkocsik elhagyva, mert elfogyott az üzemanyaguk, felgyújtva, rakományuk szétdúlva, mert mindenki élelem után kutatott. De éppen élelmet nem lehetett találni. A mi kis csoportunknak mégis volt egy kis szerencséje: az egyik teherkocsi alatt egy faládát találtunk, 5 kg vaj volt benne. Ez nagy kincs! Ebben a hidegben a zsiradék a legértékesebb táplálék. Egyikünk a hóna alá fogta, és mindenki a szemével simogatta, elképzelve, milyen jó falatokat eszünk, ha egyszer olyan helyre jutunk, ahol talán még kenyér vagy egyéb is kerül hozzá. Ahogy az úton haladtunk, szemembe tűnt egy faoszlop, melyen ez állt: 136 km. Nem tudom, honnan számolt, de ettől fogva mindig megnéztem a következőt és majdnem letérdeltem örömömben, amikor elértük a 100 km-t mutató oszlopot. Milyen is az ember! Mit jelentett nekem az, hogy 36 km-t megtettem? Mennyivel vagyok közelebb az otthonhoz? Mi ez ezekhez az irdatlan nagy távolságokhoz képest? És egyáltalán, biztos-e, hogy ez a parány valóban azt jelenti-e, hogy a nehezen megtett út nem volt fölösleges...? A körülöttem menők egyszer csak kezdték eldobni fegyvereiket. Magyarok is, németek is. De nemcsak a fegyvert, hanem még a derékszíját is eloldva a földre ejtették, a felső zubbonyzsebből kiszórták a németek irataikat és fényképeiket. Mi ez, még az otthoniak fényképe is nehéz? Ezeken tűnődtem, és közben észrevettem, hogy mindinkább balra nézegetnek az előttem menők. Egy olyan részen, ahol a hófal ki volt vágva, és ezen át ki lehetett tekinteni a havas mezőre, én is megpillantottam, amit az előttem menők már előbb észleltek: három orosz páncélos közeledik az út felé a vastag hóban. Közben ágyújukkal lövik az utat, az úton menő végtelen és teljesen védtelen embertömeget. Érdekes, nem tört ki pánik. A tömeg látva a határtalan veszedelmet, ugyanabban az alakzatban maradt - hisz nem is tudott volna semerre kitörni -, még a lépést sem gyorsította. Megszűnt az egyed, csak tömeg volt! Pedig azzal is tisztában volt mindenki, hogy ha kiérnek az útra, lőniük sem kell, csak végigmenniük az úton, egymás mellett, mint egy parádén, és nem marad utánuk más, mint véres húscafatok... És mégsem mutatott senki sem félelmet, sem izgalmat. Ebben a vágóhídi pillanatban felkiabálnak a németek:- Aufklära! Aufklära! Felderítő repülőgép! 190
