Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
Tényleg, egyetlen német repülőgép száll felénk a mi menetirányunkból (az első és egyetlen, amit a tél óta láttam), és a három harckocsi fölött köröz, melyek már nem voltak 300 méterre az úttól, és rábukva háromszor a harckocsi csoportra, mind a hármat kibombázta. Ez olyan volt nekem is, akkor is, ma is, mint a mesében. Mennyi embert menthettek volna meg a németek hasonlóan, ha ezt az egyetlen hatásos módot alkalmazzák a köröző kis harckocsikkal szemben! Az úton teljes letargiában mozgó embertömeg nem volt teljesen érzéketlen, mert ezt a bravúrt megtapsolta. A rengeteg ember tapsa biztos felhallatszott a pilótához, mert szárnybillegtetéssel köszönte meg, és visszaszállt előttünk kiindulási helyére. A tömeg pedig szó nélkül rótta az utat, a keservek útját. A fásult állapotban is nem egy érdekes és jellemző esetet jegyeztem meg. Két magyar bakát láttam az út szélén elhagyott tehergépkocsi hátsó kerekeinél ülni, amíg az égő kerekeken melegítették az útközben talált kilós húskonzervet. Olyan nyugalommal várták, míg a csonttá fagyott konzerv felmelegszik, mint talán az erdőn a favágás szünetében, amikor a magukkal vitt szalonnát pirították. A másik kép ma is nagyon élénken él bennem: Ugyancsak egy magyar, egy 120 literes zabos zsákból csinált magának amolyan hátizsák félét. Ebbe gyűjtötte az úton álló gépkocsikban és az úton elszórt, értékes, talált, textil holmikat. Valami tiszti koffer lehetett, melyben két részben összekötött egy tucat fehér férfiinget talált, egészen sértetlen állapotban, még a selyemszalag is rajta volt, mellyel a gyárban fél tucatonként összekötötték. Ezt is begyűrte a zsákba. Már annyira meg volt tömve ez a hatalmas zsák, hogy a madzaggal a két vállára felvéve, magasabb volt, mint az ember. Súlya is tekintélyes lehetett. Akkor, amikor az élet sem ért egy hajítófát, akkor kapzsiságában szerette volna az egész voronyezsi német hadsereg összes elhagyott anyagát hazahozni. Észre sem vettük, hogy már este van, hiszen holdvilágos idő volt, és az óriási fehér mező is világított. Abból gondoltuk, hogy végre emberi település közelében járunk, hogy mind több civilt láttunk az út mellett gyűjtögetni az elhagyott holmikból. Az aztán volt bőven! Nagyobb hely körvonalai bontakoztak ki. De más is. A helység bejárata előtt négy darab német 88 mm-es légvédelmi ágyú állt, vízszintesre lehajtott csővel, mellette egy német tiszt. Típusa a nagyon határozott tisztnek. Páncélosok ellen voltak kiállítva. Ez volt az első, ellenállást mutató kép, amit láttunk. A város neve: Kseny. Ez a tiszt mindenkit ellenőrzött. Akinek nem volt sebesülési igazolványa, kivették a tömegből, és a város védelmére azonnal beosztották. A sebesülteket tovább engedték. Egyik legszomorúbb kép ezután következett. A város első házait elérve, most már kisebb tömegünk, baloldalon, egy szánon térdelve egy magyar katonára lettünk figyelmesek, aki már inkább csak eszelősen ezt kiabálta az elmenőknek:- Magyar bajtársak, mentsetek meg, vigyetek magatokkal! 191
