Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
lyukasztották néhány helyen a ponyvát, és láttuk, hogy nagyon sok helyen pirosra festette a havat az áldozatok vére. Sehol vége ennek az emberfolyamnak...!? Lehetett 2 óra, fél három, mire bekanyarodtak egy vasútállomásra. Itt állt egy üres szerelvény, a mozdonyával Kurszk felé. Ebbe beraktak bennünket. Különböző súlyosságú sebesültek voltak. Amint elhelyezkedtünk, nemsokára el is indult a vonat. Na, mégiscsak megyünk végre. Nem mehettünk messze, hiszen még világos volt, amikor néhányat zökkent a vonat, és megállt. Hát ilyen előfordul még civilben is, hogy megáll a nyílt pályán a vonat; ilyen körülmények között pedig egyáltalán nem szokatlan - gondoltuk és beszélgettünk. Biztos, hogy egy órát álltunk már, amikor valakinek le kellett szállnia a vonatról. Amikor földet ér, vészjóslóan felkiált:- Bajtársak! Nincs a vonatnak eleje! Hogy ez mit jelent, mindjárt megláttuk, mert mindenki kiszállt, még az is, aki csak két mankónál fogva tudott mozogni. Istenem, de szomorú látványt nyújtott ez a csoport...! Élete legszebb szakában levő magyar katonák, és mindegyik nyomorultul, tehetetlenül állt az életet jelentő és most meghalt szerelvény mellett...! Átvérzett kötések, már gázosodó sebek, pokrócdarabokba bugyolált, elfagyott kezek, lábak. Most igazán távol mindentől, ami segíthetne. Úgy láttam egy pillanatra, hogy az összes remények lefagytak... Valamennyien szomorúan néztük a tehetetlen négy vasúti kocsit, amelyik ugyanolyan sorsra jutott, akárcsak mi magunk. Majd kitört belőlünk az elkeseredés azok ellen, akik lelketlenül, szó nélkül, tovább lopták hitvány életüket, minket pedig otthagyva a lakatlan vidéken, még a bajtársiatlanság fájó érzésével is tetézve. Miután kidühöngtük magunkat, elhagytuk koporsónak szánt vagonjainkat, és olyan természetes mozdulattal indultunk el a vasúti töltésen, mint egy kiránduláson, mikor véget vetünk a pihenésnek... A kép még döbbenetesebb volt, mikor elindult ez a csoport. Sosem tudtam elfelejteni azt a szakaszvezetőt, aki két mankóval tudott csak lassan mozogni, de a vastag hóval borított vasúti töltésen - amelyen még az egészséges embernek is nehéz a járás - mégis elindult Nyugat felé. Ha valaki megkérdezte volna, hová emberek, biztos azt feleltük volna a világ legtermészetesebb hangján: Haza! Mert valóban haza igyekezett mindenki; de hányán érték meg, hogy még súlyosabb állapotban tényleg haza is jutottak? Meddig tudták erejük megfeszítésével vonszolni magukat, lelkűk sajgó fájdalmával...? Én Készéi szakaszvezetőhöz társultam. Neki szüksége volt a segítségre. [...] Mivel a bal lába volt átlőve, onnan kellett belékarolnom, és ezt a lábat kímélve segíteni. Nekem ugyanakkor a jobb oldalamban volt a lövés, így hát minden lépésre nyilallott az oldalam. De azért csak mentünk a töltésen. Még nyolcán csatlakoztak hozzánk. Győri gyerekek voltak. Az egyiknek már folyton dagadt az átlőtt lába, és nem fért meg a nadrágszárban. Minduntalan hasítottunk a nadrá189
