Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)

Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)

partján álló két ember lőtt ránk. Az ő lövésük érte a tizedest. Láttam őket, és az egyiket a puskával - mert én is azt fogtam induláskor - célba vettem, és az már dőlt is be a gödörbe, akárcsak az én szomszédom. Amilyen gyorsan csak lehet, azonnal ismételtem, de ebben a pillanatba éreztem, hogy most a társa rám néz, és én következem. Csak betölteni tudtam a puskámat, lőni már nem volt időm, mert a szemben lévőnek a lövése az oldalamon lévő puskám závárzatán robbant. Mert robbanóval lőtt. Fájdalmat nem éreztem, csak arról vettem észre, mi történt velem, hogy melegen csordogált a vér a jobb oldalamon. Amikor ráeszméltem, hogy megsebesültem, rögtön az jutott eszembe, nincs itt a Hölter dr., éppen szabadságra ment. Az én beléhelyezett bizalmam nem nyugtathatott meg, hanem éppen a hiányának tudata úgy elernyesztett, hogy ha nem álltam volna derékig a hóban, biztos összeestem volna. Készéi István szakaszvezető tőlem balra, odaszól:- Hadnagy úr, adja oda a puskáját, az enyémet szétlőtték.

Átnyújtom neki, de visszaadja, mert az enyém éppen olyan állapotban volt, mint az övé. Még ketten sebesültek meg rajtam kívül: Készéi szakaszvezető és Ruska József. Ok mindketten láblövést kaptak. Látták embereim, ki lőtt meg engem, és ők meg kilőtték azt. Megnyugtatásul odakiabálták, hogy halljam:- Hadnagy úr, kilőttük ám!

Befejeztük a munkát, senki nem maradt. Elcsodálkozhattak, akik később meglátták ezt a vízmosást és benne a sok halottat! Mózer Gyulára bíztam a szakaszt azzal, hogy a sebesülteket vigyék a kötözőhelyre, és ha már semmitől nem kell tartani, vonuljon vissza a szakasszal.

Az emberek maguk mondták, menjek én is beköttetni magamat. Ketten támogattak az elsősegélyhelyre, ahol Nagy János ellátta a sebemet. Onnan az ezred- parancsnokságra mentünk, fel a dombra. Innen, mint egy hadijátéknál, Szakáts ezredes úr és Kaltróy alezredes úr minden lépésemet végignézték. Belépve, jelentettem ezredes úrnak, mit végeztünk.- Gratulálok hadnagy úr, láttuk egész tevékenységét. Nagyszerűen csinálták. Méltó kitüntetéséről gondoskodom. Köszönöm.

Amikor indulni akartam vissza, nem engedett, hanem lefektettek a szobában lévő ágybetétre, és saját kezűleg öntött egy fél literes étkezdéi pohárba pezsgőt és erős vörös bort, melyet egyszerre meg kellett innom. Amint lefeküdtem, kitört rajtam a láz, a hideglelés. A fogaim csak úgy csattogtak. Az elmúlt idők sok megpróbáltatása, nélkülözése, most ez a nem kis izgalmakkal járó támadás, most jelentkezett. Valósággal dobált a fekhelyen, amíg el nem aludtam. Másnap reggel ébredtem fel. Már január 25-e volt. A támadás soha el nem felejthető dátuma: Rudkino, 1943. január 24.

A Szemigyeszjatszkoje, Kocsatovka, Rudkino vonalat a III. hadtest január 15- től január 26-ig védte, s ezzel biztosította, hogy a 2. német hadsereg a voronyezsi német erőket és a nagymennyiségű anyagot kivonhassa. A számszerűleg lecsök186