Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
kent és harcértékükben megfogyott (tüzérség és nehézfegyverek egy része már hiányzott) csapatokat e harcokban 3 orosz hadosztály támadta: a 141. hadosztály, a 25. gárda hadosztály, egy önálló dandár és egyéb hadosztályok részei, melyek kb. 30 páncélossal is meg voltak erősítve. Az a tény, hogy egy hazamenetelében csalódott, elejétől végig a németek által becsapott hadtest fizikai erejében, fegyverzetében megfogyatkozva, teljesen kitéve a szokatlanul zord időjárásnak, pusztán a hó tetején 11 napig hősi módon ellenállt a sikerekben bővelkedő, jól felszerelt ellenség támadásának, mindennél ékesebb cáfolatát adja egyes írók azon céltudatos beállításának, mintha az áttört magyar hadsereg fejvesztetten, pánikszerűen, harc nélkül menekült volna nyugatnak. A későbbiek folyamán bekövetkezett tragikus megsemmisülése ennek a 2. magyar hadseregnek sem az ő katonaerényük csődje miatt következett be, hanem annak az előbbiekkel összefüggő okai voltak. [...] Január 25-én a délelőttöt az ezredparancsnokságon töltöttem. Majd alezredes úr azt mondta Viczián doktornak, hogy küldjön kórházba. Már délután lett, mire lementünk Gremjacsjéba, ahol a kivezető út volt Sztaro Nyikolszkoje felé. A kocsijaink itt voltak, rajtuk az én tiszti ládám is. Jancsinak azt mondtam, hozzon el a ládában levő holmik közül olyan szükséges dolgokat, amelyek nélkül nem lehetek: tisztálkodási eszközöket, élelmet, cigarettát. A kocsik körforgásszerűen közlekedtek Sztaro Nyikolszkoje felé, hogy a sok sebesültet az egészségügyi oszlophoz szállítsák. Olyan forgalom volt, mint Pesten, ahogy a villamosok járnak. A holmik kb. 20-30 méterre voltak, és még itt volt a gazdasági hivatal is. Jancsi azt mondja, menjek csak el az egyik kocsival, ne várjak rá, ő azonnal jön egy másikkal. Megbeszéltük, hogy a sok sebesültre való tekintettel, valószínű régi lakásunkban éjjelezek az utódomnál. Vagy a kórházban, vagy ott, megtalál. Jelentkeztem a kórházban, és mivel olyan zsúfoltság volt, hogy még a folyosókon is feküdtek, dr. Horváth örömmel vette, ha máshol leszek. Megmondta, hogy holnap, január 26-án délelőtt fognak elszállítani minket. Szívesen fogadott az utódom, és állandóan vártam Jancsit. Nem jött. Mindig izentem a visszamenő kocsikkal érte, de 10 órakor sem érkezett meg. Délelőtt 10 órakor megjelentek a német leponyvázott teherautók, és a sebesülteket ezekre felrakták. Utolsónak szálltam fel, még mindig várva Jancsit. Sajnos, hiába vártam. Elmentem anélkül, hogy bármi szükséges holmim lett volna. Még hosszan néztem vissza, hátha valahol feltűnik. Hiába, hiába...! A köpenygombra köthető sebesülési jegyen kívül, egy kis gyufásdoboz nagyságú papírlapra ezeket írta a kórház, illetve egészségügyi oszlop vezetője: „Ke- mendy Géza h[a]d[na]gy 17/11. z[ász]l[óal]j. Kórház. Dr. Horváth." [...] A sebesültszállító gépkocsioszlopnak a kasztornojei kórházba kellett bennünket vinnie. Amint elindultam Sztaro Nyikolszkoje belseje felé, szomorúan intettem 187
