Kemendy Géza: Harctéri emlékeim, 1942-1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - Zalai gyűjtemény 71. (Zalaegerszeg, 2012)
Harctéri emlékeim, 1942–1943. A magyar királyi 17. honvéd gyalogezred II. zászlóalja a Donnál - VI. Rudkinótól a magyar királyi honvéd vezérkari igazolóbizottságáig (Közben: Elpusztul a 2. magyar hadsereg)
- Csak gyorsan utánam! - A gyorsan nehezen ment, mert a fagyott, vastag hó minduntalan beszakadt, és csak egészen hátradőlve tudtuk lábunkat kihúzni és újra lépni, de ez ismétlődött állandóan.- Csak sietni, sietni; nekünk kell először a vízmosás szélén lenni! Az orosz úgy lőtt nyomjelző és egyéb tölténnyel, hogy látni lehetett a levegőben. A kép tökéletesen olyan volt, mintha az ember megáll nyáron egy méhes előtt, és elnézi, hogyan hordanak a méhek. Villanásnyira látja a ki-be repülő mé- heket. Hátra szólok:- Nincs sebesült?- Nincs - felelik, de nagyon messziről jön a hang. Visszafordulok, és elhűlve látom, hogy az egész szakasz ül a hóban, tőlem legalább 30 méterre. Hú, ebből baj lesz! Kiabálnak:- Hadnagy úr, a napraforgó sarkában újabb oroszok! - Ebben a kritikus helyzetben remek ötletem lett.- Aki fél, menjen vissza, a többi utánam; az életünk függ attól, először érünk-e a mélységhez. Futás! És erre az egész szakasz, ahogy csak bírt, jött utánam. Jancsit egy másik emberrel visszaküldtem egy láda lőszerért, hátha nem lesz elég a nálunk lévő lőszeradag. Hozták is hamarosan. (Kiss Kálmán sokszor elmondta később: az indította meg őket, hogy szíven ütötte őket az a szó, hogy félnek. Ha a hadnagy úr nem fél, hát ők se félnek! Milyen egyszerű dolgokon múlnak dolgok...!) Elértük a völgy szélét; még csak egy orosz golyószórós volt ezen a parton. Feladata volt, hogy biztosítsa társainak a feljutást. De ez már ártalmatlan volt, mert pontosan a homlokán volt egy luk. A golyószórót elkapták a közeléből. A bokrok rejtési lehetőségét kihasználva, mögéjük álltunk, derékig a hóba süllyedve. A kép megnyugtatott: a hatalmas tömeg (nálunk kétszer annyian) éppen a völgy alján nyüzsgött egymás hegyén-hátán, és küszködött a még nagyobb és lazább hóval. Már csak néhányan voltak az oldalban, azok is igyekeztek lejutni a szakadék aljára.- Vezetett tűz! Alapirányzék! Cél! Tűz! - vezényeltem, hogy a sűrűjére hatalmas tűzcsapást mérjek. Dőlt is az ellenség halomra. Egyszerre felszabadultak az embereim.- Mózer raj, kanyarodjon be jobbra! - hogy oldalazó tüzet nyithasson a tömegre.- Csatártűz! - Hallom ám, hogy itt is, ott is hangzik:- Ezt én lőttem le!- Ne beszélj, én lőttem le! Már a hó tetején vonaglott az egész tömeg, amikor a mellettem álló géppuskás tizedes - aki kérte, hadd jöjjön velünk puskával, ha már a fegyvereivel nem tud támogatni - mint egy lécdarab, elvágódik. A völgy túlsó szélén, jobban mondva a 185
