Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 67. (Zalaegerszeg, 2009)

Tanulmányok és források Zala megye történetéből - Foki Ibolya: Nagykanizsa társadalmi-politikai életének fő vonásai a XVIII. századtól a XIX. század közepéig

márc. 29-én kelt úrbéri szerződéssel következett be. Az évi 1600 forintos cenzus megmaradt, ezt a vagyon arányában ezután is a város osztotta szét a kebelében élők között. A lakosok a külső és belső telkeket szabadon eladhatták, az addigi három pusztán cenzus fejében továbbra is szabadon legeltethettek. Az addigiakhoz képest nagy kedvezménynek számított a juhtartás engedélyezése. A hídpénz és az útvámszedés lehetősége, valamint a vásári jövedelem is a város bevételeit gyarapította. Ugyanakkor a földesúr biztosította magának a korcsma- és mészárszéktartás, továbbá a vadászat és halászat gyakorlásának jogát. A kórház számára rendelt földek gondozása és a híd karbantartása a város kötelessége volt. A teleknagyságot 32 holdban (egy holdat 1248 négyszögöllel azonosítva) határozták meg. A földeket illetően egyébként a város összes területének több mint 60 %-át a város lakosai használták. Mindkét fél számára fontos kitételt jelentett, hogy a kontraktus betartásának ellenőrzését a vármegyei szolgabíróra bízták. A megállapodás - az itt nem említett, kevésbé lényeges részletekkel együtt - egészében véve előnyös jogi és vagyoni helyzetet teremtett a város számára.33

Komoly konfliktusforrást jelentett viszont az ún. Berek használatának ekkor még tisztázatlan kérdése. Bereknek azt a Nagykanizsa és Kiskanizsa közt elterülő, nagy kiterjedésű, mocsaras, posványos vidéket nevezték, amely korábban a vár körüli, már említett lápos-ingoványos területet képezte. A Berek nem alkotott egybefüggő, vizes térséget, hanem kaszálóként vagy legelőként szolgáló kisebb- nagyobb szigetek emelkedtek ki belőle, amelyek a lakosság számára fontos megélhetési forrást képeztek. A város és a földesúr egyaránt használt rajta kisebb-na- gyobb tisztásokat. A tulajdonlás kérdése a XVIII. század végén merült fel, amikor a földesúr részéről a majorsági gazdálkodás növelése, a város részéről pedig a hasznosítható területek megszerzése iránti igény mindkét felet arra ösztönözte, hogy a Berket magáénak tekintse. A tulajdonjogi vita abból eredt, hogy az Újszer- zeményi Bizottság (Neoacquistica Commissio) annak idején a földesúrnak adta a posványos vidéket, Szapáry István viszont végrendeletében a városra hagyta azt. Ebből az 1780-as évektől kezdődően egy hosszú pereskedési folyamat keletkezett, amely a vármegyétől kezdve a királyig minden fórumot megjárt. 1808-ban úgy tűnt, hogy egy uralkodói döntés, amely a földesúrnak ígérte a teljes területet, pontot tesz az ügy végére. Újabb kérelemlevelek és beadványok után 1810 végén zárult le a perlekedés, amit összekapcsoltak egy új úrbéri kontraktus megkötésével. Addigra már a földesúr személye is megváltozott, 1806-tól Batthyány Fülöp herceg irányította a majorátust, aki engedékenyebbnek mutatkozott a város irányában. Bár a kanizsaiak tiszta nyeresége az osztozkodás eredményeképpen végül is csak 230 hold lett, ez az 1808-as ítélethez viszonyítva mégis eredménynek számított. A megszerzett terület miatt megnőtt az árenda összege, amely ezután 33

33 Uo. 202-203. p.

168