Végvárból megyeszékhely. Tanulmányok Zalaegerszeg történetéből - Zalai gyűjtemény 61. (Zalaegerszeg, 2006)
Csomor Erzsébet: Járványok, elemi csapások Zalaegerszegen a XVIII. század végén és a XIX. század első felében
került sor. 1860-ban készíttetett a város olyan új, szekérre szerelhető vízipuskát, mely képes volt a belvárosi magasabb házak tetejéig felnyomni a vizet. A lakóházak építésének szabályozására a XVIII. században nem születtek rendeletek, az építkezéseket egyedül tűzvédelmi szempontok határozták meg. A városi lakosság kő hiányában boronából, sövényből, vályogból, ritkán téglából építette házát, és náddal, szalmával, zsúppal fedte be, a cserép és a tégla csak a tűzvészek után terjedt el. A városban az 1805-ös tűz után hozták az első építési rendelkezéseket, de az első városrendezési terv, korszerű szabályozás csak az 1826-os tűzvész után készült el. Póka Antal megyei földmérő kapott megbízást a tűz okozta pusztítás felmérésére. Az ésszerűség és a biztonság azt diktálta, hogy a keskeny utcákban rendezetlenül, egymáshoz közel épített, az utcára szűk ablakkal néző, mélyen az udvarba nyúló szalmatetős házak helyett gondos mérnöki munkával megtervezett új utcákat nyissanak, s ezekben cseréptetős téglaépületeket építsenek fel. „Jövendőre fából házat építeni, és azt leginkább a városnak jelesebb részeiben, különösen pedig a piacon, a nagytemplom és a nemes vármegye épületei körül szalmával és zsúppal fedni tilalmas" - olvashatjuk a vármegye július 26-i kisgyűlésén hozott határozatban. A tűzvész idején a levéltár is nagy veszedelemben volt, mert „a vastáblák az ablakokon nem tökéletesek, a lajstromozó szobának mind a folyosónál, mind a nagy palotából nyíló ajtajai fából valók," ezért Póka Antal elkészítette a felújítás tervét és költségjegyzékét, amit a vármegye elfogadott. (A mérnök a boltozatfal megerősítését, a lajstromozó szobák ablakára és ajtajára, valamint a padlásablakra pedig vastábla készítését javasolta.) A város téglaégetési engedélyt kért és kapott a földesurától, de az új anyaggal történő építkezés anyagi megterhelést jelentett a károsultak számára. Hasonlóan, mint az árvíz idején, a városban megnőtt az ingatlanforgalom. A szegényebbek szántóföldeket, réteket adtak, vagy zálogosítottak el, és az így befolyó összeget fordították építkezésre, a téglavásárláshoz hitelt is igényelhettek. A legkevésbé tehetősek továbbra is zsupptetős boronaházat építettek. A város Építészeti Bizottmánya - szépítészeti és tűzvédelmi okokra hivatkozva - csak a század közepén hozta meg azt az új rendszabályt, mely szerint a „városban füstös és sövényből font konyha, úgy nem téglából készült sütőkemence, valamint deszka kémény nem tűretik". Az ellenőrzések során azok a tulajdonosok, akinél deszkakéményt találtak, egy hónap, akinél füstös konyhát találtak, egy év türelmi időt kaptak; ez idő alatt kellett téglából átépíteni a lakást. Aki nem végezte el az átalakítást, azoknak konyháit, kéményeit a hatóság engedélyével ledöntötték. A rendszabály értelmében a jövőben „mindennemű építkezés, változtatás a Bizottmánynak bejelentendő, terv és helyszín megtekintendő, a terven való változtatás magára a rajzra vezetendő és a levéltárban fenntartandó". 81
