Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége 1833-1873 - Zalai gyűjtemény 59. (Zalaegerszeg, 2004)
Erdmann Gyula: Deák az 1839-1840. évi országgyűlésen
lalták a nemzeti többség megvetését. Az ominózus kegyelmi leiratnál már nem kis manipulációra volt szükség ahhoz, hogy az alsótábla elfogadja a békét. Bizonyos, hogy ha felolvassák a leirat tényleges és teljes szövegét, a kegyelem hang- súlyozását, akkor még fellángolt volna a jogvédő harc s megtörténhetett az, ami az országgyűlés kezdetétől fenyegetett: az egyre mérsékeltebb követutasítások miatt a békekötés, a konfliktus-oldás erősödő vágya miatt magát a szólásszabad- sági-sérelmet - mint alapvető sérelmet - minősíthették maguk az alsótáblai rendek egyszerű sérelemmé, s ekkor az ügy a több tucat elintézetlen sérelem kilátástalan gödrébe zuhant volna. Deák taktikai érzéke, a mérsékelt követeknél is egyértelmű tekintélye is kevés lett volna egy idő után. Bölcsen cselekedett tehát. Végül is a harcoló felek egyike sem kompromittálta magát. Bécs is elégedett volt, mert nem kényszerült megszégyenítő jogorvoslatra. Az esetet a kortársak és utódaik is más-másként értékelték. A konzervatív Asbóth János a kis kiegyezésről úgy vélekedett, hogy Széchenyi szelleme diadalmaskodott 15 évi harc után, az elfogult aulikusok helyére pedig a termékeny konzervatívok - így elsősorban Dessewffy Aurél - kerültek. Dessewffy Aurél egyébként úgy látta, hogy az országgyűlés végén különös jóakarat szállta meg az ellentétes erőket és „sikerült néhány becsületes embernek homályban és fény nélkül nagy nehezen helyrehozni a bizodalmát, mit mások nagy robajjal és csillogva megrontottak."67 A megrontók nála persze Wesselényiék voltak. Annyi igaz, hogy az amnesztia után Deák azt mondta Széchenyinek: most már nem kell agitáció, azon lesznek, hogy a követjelentések ne adjanak okot túlzó határozatokra a megyéknek. Széchenyi ekkor jegyezte fel naplójába: „Félre minden irigységgel, hazámfiái, adjuk neki az elsőséget."68 Az más kérdés, hogy Deák záró követjelentése korántsem volt meghunyászkodóan lojális a kormányzathoz, sőt. Széchenyi mindenesetre számított Deákra, mint kiegyenlítő, középpárti erőre - s ennek majd a 40-es évek közepétől lett volna nagy jelentősége Széchenyi számára, de Deák nem állt kötélnek. Bezerédj, a tolnai reformer-ellenzéki úgy látta, hogy 1840 májusával „Egy kedvezőbb kor látszik közeledni." Ő sem kívánt kegyelmet, de hitt a kormányzat őszinte békeakaratában, örült a politikai terror végének, miközben Deákkal együtt a jogvédelmet az amnesztiával ő sem látta lezártnak.69 Beöthy Ákos az amnesztiában az ellenzék sikerét látta; szerinte az ellenzék az országgyűlésen végig uralta a helyzetet, s ha alakilag nem is, de lényegében a kormány vereséget szenvedett.70 Az egy teljes éven át vért izzadó Deák, aki a vesztett állást nem kis ügyességgel tudta döntetlen színűre vinni a jobb pozícióban lévő kormányzat ellenében, alighanem vitatta volna Beöthy Ákos nézetét. 67 Asbóth János: Irodalmi és politikai arcképek. Bp., 1876.121. p. 68 Viszota (Bevezetés) XV-XVI. p. 69 Bodnár-Gárdonyi II. 10. p. 70 Beöthy I. 335. p. 63
