Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége 1833-1873 - Zalai gyűjtemény 59. (Zalaegerszeg, 2004)
Erdmann Gyula: Deák az 1839-1840. évi országgyűlésen
A Deák által megfogalmazott követjelentés világosan jellemezte a március közepi helyzetet: „Kétes helyzetünk keserűségét nevelte azon leverő gondolat, hogy a kitűrni nem tudásnak nyomasztó átka még súlyosabb csapással is sújthatja hazánkat. Lankadni fog majd a sükertelen küzdésben kifáradt nemzeti buzgó- ság, s végre a többség, elveinket megtagadva, felírásunk érdemétől áll el, vagy abban oly módosításokat tesz, melyek által a sértett törvények mellett buzgó fel- szólallás puszta kérelemmé válik, s ekképpen a nemzet önmaga dúlja fel legszentebb jussait, melyeket a hatalom megsértett ugyan, de meg nem ronthatott".61 E helyzetben egyetlen megoldásként a háttérben kötött alku, a kölcsönös engedmények s a két félnek a vereséget egyaránt elkerülő s így elfogadható megoldás megkeresése mutatkozott. A közvetítő szerepre egyetlen alkalmas személy létezett, Deák Ferenc. Sorozatos tárgyalásokba kezdett Széchenyivel, aki részt vállalt a nádorral és Mailáth Antallal való egyezkedés előkészítésében. Közvetlenül tárgyalt Deák a nádorral, Wirknerrel - a kormányzat Pozsonyba, az ország- gyűlésre rendelt megbízottjával. Wirkner a kormány érdekében az országgyűlés kezdete óta munkálkodott; többnyire az ő munkájának eredménye volt néhány ellenzéki követ átállítása, sikeres megkörnyékezése. Most az egyezkedésből ő is kivette a részét. Állítólag ő javasolta, hogy a feszültségoldó királyi leiratot Deák fogalmazza meg, ami március 20. körül megtörtént. Bécs kívánsága az volt, hogy a kormányt, ill. a bírákat a szöveg ne ítélje el. Deák viszont leszögezte, hogy jogfeladást pedig az ellenzék nem vállalhat. E szellemben készült leirat-tervezete, melyet azonban a bécsi hatalmasságok irodáiban átformáltak. így a március 25-i leiratból kihagyták a politikai foglyok szabadon engedését. Sőt, az uralkodó jelezte, hogy a szólásszabadságot biztosítani kívánja, ugyanakkor azonban a határt túllépők ellen fel kell lépnie; a bírák - úgymond - függetlenek, ő viszont kegyelmet adhat.62 Természetesen ezt Deák nem fogadta el s az alsótáblán kijelentette: akkor inkább maradjon a záradék, miszerint a rendek nem terjesztik fel az újoncajánlást, amíg a főrendek fel nem engedik a szólásszabadsági sérelmet. Az alku részeként azonban Deák rávette három megye követeit a záradék elhagyására. Ezek utasítása ugyanis olyan volt, hogy belefért a záradék nélküli újoncajánlás. Maga Deák viszont következetesen a záradék mellett szavazott. Sőt, keményen érvelt a záradék megtartása mellett, ám ez már csak a látszat érdekében történt. Az alkudozásba be nem avatottakban tartani kellett a lelket, hiszen nem értették volna, sőt félremagyarázhatták volna a hirtelen deáki fordulatot. így március 30-án az újoncokat megajánló feliratot a rendi tábla felengedte. A rendek ugyanakkor kijelentették, hogy a leirat a fő sérelmeket nem orvosolta, az „aggodalmakat meg nem szünteti"; így kitartottak korábbi sérelmi felirataik mellett, azok « Deák 2001. 262. p. 62 A leirat: Irományok III. 188. sz. 61
