Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége 1833-1873 - Zalai gyűjtemény 59. (Zalaegerszeg, 2004)
Estók János: Deák Ferenc és az opportunitás politikája 1865-1867
és az élelmezés ügyében. A hatásköröket el kell különíteni a birodalmi pénz- és kereskedelemügyi minisztérium, illetve a magyar pénzügyi és kereskedelemügyi tárca viszonyrendszerében is. Apponyi az 1848-as törvények előzetes módosításának szükségét - hasonlóan a bizottsági ülésen kifejtett gondolatmenetéhez - azokkal a változtatásokkal indokolta, amelyek felfüggesztésük óta bekövetkeztek. A konzervatívok célja tehát nem változott, de okfejtése bővült. Érvelésük új eleme annak bizonyítása volt, hogy a Deák által kidolgozott felirati javaslat sem elégíti ki maradéktalanul a fennálló törvények változatlan formában történő életbeléptetésének követelését. Bartal szerint jó példa erre a kinevezésre kerülő felelős minisztérium ügye, amelyet a kiegyezés elfogadásáig csak ún. indemnity bill törvényesíthetne. A felirati javaslatban szereplő rendkívüli felhatalmazással tevékenykedő kormány nem felel meg a restitutio in integrum, az előbbi állapotba való visszahelyezés eszméjének. Az így kinevezett miniszterek felelőssége Bartal szerint lényegét tekintve nem különbözne a végrehajtó hatalom élén jelenleg tevékenykedő (konzervatív!) politikusokétól. Ambrózy Lajos báró és Széchenyi Imre gróf is a Bartal által előadott jogfolytonosság, úgymond, józan és gyakorlati értelmezését pártolta a restitutio in integrum elvéhez való ragaszkodás helyett. Apponyi mindehhez február 22-én hozzáfűzte, hogy felelős kormány felállítása elsődlegességének követelése azért sem tartható, mert az indemnity bill új, a magyar közjogban eddig ismeretlen eszme. Ráadásul a rendkívüli fölhatalmazás a törvényhozás, az uralkodó és az országgyűlés, közös akaratát igényli. A konzervatívok okfejtése szerint Deák is engedett a szigorúan vett jogfolytonosság elvéből. Az a különbség tehát a két elképzelés között, hogy az egyik figyelembe veszi a trónbeszédben megfogalmazott uralkodói kívánságokat, a másik nem. Az egyik ajánlat kivihető, a másik pedig magában hordozva a tárgyalások megszakadásának veszélyét. A konzervatívok jól láthatóan taktikát változtattak. A bizottsági disputa alkalmával még tagadták a jogfolytonosság követelésének létjogosultságát, de a képviselőházi vitában már elismerték annak elméleti jogszerűségét. Kijelentették ugyanakkor, hogy a jogfolytonosság gyakorlati érvényesítését éppen a változtatás, azaz az 1848-as törvények előzetes revíziója teremtheti meg. A bizonytalankodó képviselők a konzervatívok ellentmondásoktól terhes módosító javaslata ellenére úgy érezték, hogy összebékíthető az uralkodó kívánsága és a nemzet akarata. A konzervatívok a feléjük közeledő képviselők lelkiismeretének a megnyugtatására is ajánlottak gyógyírt: ha nem jönne létre méltányos kiegyezés, akkor vissza lehet térni a szigorúan vett jogfolytonossághoz. 239
