Zala követe, Pest képviselője. Deák Ferenc országgyűlési tevékenysége 1833-1873 - Zalai gyűjtemény 59. (Zalaegerszeg, 2004)

Dobszay Tamás: Deák Ferenc törekvései és politikája 1860-1861-ben

kimutatja, hogy az kizárólag perszonális uniót teremtett a dinasztia országai között. Visszautasítja az örökös tartományok vélt jogaival, érdekeik megsértésével kapcsolatos vádakat, hivatkozva arra, hogy a sanctio pragmaticát az ország nem velük, hanem az uralkodóházzal kötötte. Példákkal igazolja a tisztán perszonál- uniós kapcsolat működőképességét (svéd-norvég), kiemeli a magyar önállóság kapcsolatát a német egység ügyével, és kifejezi a készséget arra, hogy az ország méltányosan fog viselkedni a birodalom más országaival, de csak szabadságának, függetlenségének megtartása mellett.

Mindezek alapján követeli az országgyűlés kiegészítését, az alkotmányos kormányzat helyreállítását, rámutat az 1848 december 2-i trónváltás körülményeinek problematikus voltára, a jogtalanul meghurcoltak szenvedéseire, s ennek még fennálló következményeire is. Felkínálja Ferenc Józsefnek az alkotmányos uralkodó szerepét, s a helyzet orvoslását tőle várja, mint olyan tényezőtől, akinek az egyedül van hatalmában. Ez utóbbi a magyarázata annak is, hogy Deák miért felirati formát javasolt a magyar álláspont kifejtéséhez: a szakítás felelőssége így az uralkodóra hárul. A pragmatica sanctionak általa adott magyarázata egyben lehetővé teszi azt is, hogy annak a birodalmi egységet alátámasztó konzervatív értelmezésével leszámoljon.

A feliratban foglaltak - Deák nyilvánosság előtt vállalt programja - valóban kiegyezési szándékot tükröznek, de nem utalnak arra, hogy Deák '48 módosítását kezdeményezné. A „kiegyezési ajánlat" tehát ekkor és itt nem más, nem több mint az alkotmány helyreállítása fejében Ferenc József uralkodásának elfogadása. Koronázás tehát, s így az országnak a birodalomban maradása, de lényegében 1848 betűjének megtartásával, az önállóság megőrzése mellett. Ez a szándék indokolja a pragmatica sanctio alapszerződéssé emelését, mint amely kölcsönös és viszonos célként tartalmazza a trónöröklést és az önálló magyar alkotmányosság érvényesítését, de annál többet - közös kormányzást, netán közös törvényhozást - egyáltalán nem. A birtoklás és a kormányzás fogalmi elkülönítésén túl lényeges a gondolatmenetben az is, hogy a „válhatatlanság" nemcsak a dinasztia országai, hanem az öröklés és az alkotmányos önállóság elismerése között is fennáll.

Egy ilyen kiegyezés viszont nem elvtelen alku, ezt Kossuth is - bár nem azonosul vele - elvben, végső esetben morálisan elfogadhatónak tartja. Mint írta: „Ha nem volna kilátásunk forradalmi harcra oly chanceokkal, hogy a győzelem csak saját határozottságunktól függjön, nem venném rossz néven, ha 1848 (de csakis 1848) alapján a nemzet kialkudnék, azaz koronázna". Igaz, „nemzeti öngyilkolásnak" tartotta, ha „a nemzet oly útra lép, mely koronázásra vezethet, mivel úgy látta, ezzel a nemzet akaratán kívül „megcsalattatást, újabb szolgaságot"

210