Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon - Zalai gyűjtemény 55. (Zalaegerszeg, 2002)
VII. Az arányosítás és a tagosítás
AZ ARÁNYOSÍTÁS ÉS A TAGOSÍTÁS VII. Az úrbéri birtokrendezési perekben a volt jobbágyok a legnagyobb ellenállást a tagosítás ellen fejtették ki. Ahol csak lehetett, ahol csak találtak rá okot vagy ürügyet, igyekeztek elkerülni. Félelmük indokoltnak látszott, bár a tagosítatlan állapotot — egy-egy gazdaság földjeinek a szétszórtságát — racionális okokkal védeni nem lehetett. Ilyeneket a tagosítás ellenzői sem tudtak felhozni, ők is kénytelenek voltak elismerni, hogy „hiszen jó volna ... csak becsületesen csinálnák meg.”1 A tagosítás azonban olyan mélyen belenyúlt a tulajdonviszonyokba, olyan nehéz volt „becsületesen” végrehajtani, annyi egymással ellentétes érdeket érintett, hogy a magántulajdon szentségének, a gazdasági liberalizmusnak az időszakában minden gazdasági szükségszerűség ellenére sem válhatott általánossá. A földesurak a mezőgazdasági árutermelés kibontakozásával párhuzamosan, a mezőgazdasági üzem racionális megszervezése érdekében a feudalizmus utolsó időszakában már eredményesen igyekeztek földjeiket „összesíteni”, sőt a regulatiók során jobbágyaik parcellái számát is általában mérsékelték. A jobbágyfelszabadítás után általában éltek az úrbéri pátens nyújtotta helyzeti előnyükkel, és a földjeik szétszórtságát — ideértve a volt úrbéreseiktől újonnan kisajátított területeket is — jelentősen csökkentették. Kihasználták azt a lehetőséget, hogy a tagosztályt a volt földesúr egyedül is kérhette megállapított határidőig, valamint hogy a bíróságok gyakorlatában érvényesült az a nézet, hogy a volt földesúr a határnak a tulajdonosa, és volt úrbéresei illetőségét ott adja ki, ahol akarja, csak megfelelő mennyiségben hasznavehető földeket kell rendelkezésre bocsájtania.2 A volt földesurak arra törekedtek, hogy lehetőleg a több határban elterülő földjeiket is összevonják. Erre legjellemzőbb a belatinci uradalom eljárása, amely helységeit — a volt jobbágyok tiltakozása ellenére — két csoportban rendezte.3 A balatonarácsi tagosítási egyezségben 1869-ben megegyeztek, hogy a tihanyi apátság és a Balatonfü- reden lakó kisnemesi birtokosok földjei a füredi határ mentén adandók ki, az Eszter- házy grófi családé savanyúvízi birtokával kapcsolatosan.4 Általában arra is törekedtek, hogy az úrbéres és a nemesi földeket elválasszák egymástól. így például a balatonfüredi egyezségben kimondták, hogy a Balatonhoz vezető főút, amennyire lehetséges, választóvonalat képezzen a volt jobbágyok és a nemesi közbirtokosok birtokai között.5 Az úrbéri birtokrendezések során általában sikerült a nagyobb birtokosoknak a kis- és középbirtokkal való keveredettségét megszüntetni/’ A volt úrbéresek és a nemesi kisbirtokosok legtöbbje azonban általában nem akarta földjeit összesíteni. A tagosítás ellenzőinek indokait három csoportba sorolhatjuk. Az indokok első csoportjába tartoznak azok, amelyeknek a forrása a konzervativiz67
