Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon - Zalai gyűjtemény 55. (Zalaegerszeg, 2002)
VI. A mezővárosok és az úrbériség megszüntetése
egykori végvárból kialakult kettős város mögött a XIX. század elején már egy hosszú- a szabadságért folytatott - elkeseredett küzdelem állott. Kanizsa többször megújította — bár sikertelenül - törekvését, hogy a szabad királyi városok közé emelkedjen. Földesuraival - 1743-tól a Batthyányakkal - mind kedveződenebb szerződéseket kényszerült kötni, viszont a szerződések érvénytelenítéséért szinte állandóan pereskedett. A Nagy- és Kiskanizsa közötti Berek kiszárításával egyidejűleg megkezdődött a harc annak használatáért is. Per pert ért, az uradalom folyvást új követelésekkel állott elő, a városi polgárok viszont igyekeztek kibújni a szerződésekben rájuk rótt kötelezettségek alól. A XIX. század elején azután úgy látszott, hogy a küzdelem lezáródik: 1811- ben kompromisszumos egyezség jött létre az uradalom és a város között.56 A szerződés mérlege azt mutatja, hogy az uradalom jelentősen előreléphetett árutermelő gazdálkodásának kiépítése terén. Az uraság kiterjedt és összefüggő majorsági birtokhoz jutott a keleti határrészben fekvő pusztákon, valamint a Berek délkeleti felében. A keleti pusztákon használati joga kizárólagos volt, semmiféle szolgalom nem terhelte, és ezt később sem vonták kétségbe. Ugyanakkor az uradalom árutermelési érdekeitől hajtva korlátozni tudta — elsősorban legeltetési szolgalmával — a városiak szabad földhasználatát. Az uradalmat ekkor még — a gyapjúkonjunktúrának megfelelően — elsősorban a birkatenyésztés kiterjesztésének szempontjai vezérelték, de az összefüggő majorsági földterületek tetemes növelésével megteremtette a város határában a sokoldalúbb gazdálkodásnak a lehetőségeit is, részben a belterület közvetlen szomszédságában. A szerződés egyes pontjainak — valószínűleg szándékosan — homályos fogalmazása pedig az uradalomnak további lehetőségeket nyújtott arra, hogy egyrészt majorsági földjeinek kizárólagos használatát kiterjessze, másrészt a városiak gazdálkodását korlátozza. 1811 így tehát nem tett pontot a város és az uradalom küzdelmére, a harc tovább folyt a XIX. században is. Bár az 1811. évi szerződés szerint a Berek délkeleti része az uradalomnak „szabad és privativa dispositiojá”-ra adatott át, úgy látszik azonban, hogy ezen a területen is — legalábbis annak északi részén — a városiak továbbra is legeltettek a sarjú behordá- sa után. Ez ellen az uradalom csak az 1820-as évek közepén tiltakozott. A később kibontakozó per egymásnak ellentmondó vitairataiból nehéz teljes bizonyossággal kihámozni a valóságot. Valószínűnek tűnik, hogy a Berek kiszárítása fokozatosan történt, így nem egyszerre vált lehetővé az egész uradalmi berekrész legeltetése, és kezdetben csak a „Vámút” közelébe eső részekre lehetett a jószágot ráhajtani. Nyilvánvaló, hogy az esősebb és szárazabb évek között is adódtak különbségek. Mindenesetre összetűzésekre a városiak és az uradalom között csak 1825 után került sor.57 Az 1830-ban megkezdődött per — a város sikeres időhúzó taktikája folytán — csak három év és négy hónap alatt jutott el az elsőfokú ítéletig. Az úriszék 1833. november 12-én a várost a legeltetéstől eltiltotta és a zálogokat nem ítélte vissza. Az úriszék tagjai „rossz néven veszik, hogy [a városiak] az uraságot törvénytelenséggel vádolták, tisztjeit pedig illetien szemrehányásokkal illették.” A perben tehát az úriszék — amint 57
