Simonffy Emil: A polgári földtulajdon kialakulása és a birtokmegoszlás Délnyugat-Dunántúlon - Zalai gyűjtemény 55. (Zalaegerszeg, 2002)

III. A jobbágyfelszabadítás kihirdetése Zala megyében, harc a továbbfejlesztésért

Iáit el, és ekkor jutott a földesúr birtokába. Ezért nem engedték meg, hogy az uraság eladja a fát erről a területről.27

Az egyik legérdekesebb paraszti megmozdulásra Felsőrajkon került sor. A falu elöljárósága falugyűlést hívott össze, és ezen elhatározták a közös erdő elkülönítését. Erről értesítették a falu volt földesurait és a szomszédos falvakat. Nem zárták ki a volt földesurakat teljesen az erdő használatából, de a határbeli erdőnek több mint a felét a volt úrbéresek saját kizárólagos használatukba vették, amelyen nemcsak a legeltetést, a tűzi- és épületfa szedést-vágást kívánták kizárólagosan gyakorolni, hanem igényt tartottak az erdő minden hasznára, a makkoltatási lehetőségre, a gubacssze- désre, a faeladásra. A határozatot azonnal végre is hajtották. Puskákkal és fejszékkel felfegyverkezve vonultak ki az erdőbe, a sertéseket oda behajtották makkoltatni, az urasági kocsmáros cselédeit erőhatalommal kiverték onnan és agyonveréssel fenyegették, ha még egyszer fáért merészelnének menni. Az egyik földesúr embereit tüskevágásért meg is zálogolták, a másik földesúr erdősét pedig, aki már a levágott fát akarta elszállítani, véresre verték és „földhöz ütötték”. Az orvosi látlelet azonban nem igazolta a földesúri panasz teljes igazságát. Az orvos a „bal orrszárnyon és két keze- fején több bőrsérüléseket” talált, amelyeket azonban a könnyen gyógyíthatók közé sorolt. A földesúri panaszra a felsőrajki volt jobbágyok egymásután két panaszlevéllel is fordultak az alispánhoz. Ebben elmondták, hogy azért kényszerültek erőszakos intézkedésre, mert a volt földesurak olyan fát akartak nekik járandóságuk fejében adni, amit feldolgozni lehetetlen, ugyanakkor a szomszéd községbelieknek a legjobb fákat adták el. így az „erdők az uraságok által szörnyen pusztíttatnak, amit nékünk elszívlelni igen nehéz, mivel még járandóságunk28 ki sem adatott — a jelentett cselekvések szerint — mire saját erdőnk kiadatik, pusztaságot kapunk, haszonvétel nélkül valót...” A falu panaszlevele szerint az erőszakoskodás nem a volt jobbágyság, hanem a volt földesurak oldaláról kezdődött el. A földesurak cselédjei hajtották rá először birkáikat a volt jobbágyok rétjeire, vetéseire és legelőire, csak ennek megtorlása volt az, hogy a falu állatait az erdőbe hajtották legelni. A helyszíni vizsgálat során megegyezés jött létre, kölcsönösen elálltak a kártérítési követelésektől, a „kiszökők”, a tettesek megbüntetésének követelésétől, ideiglenesen szabályozták a legeltetés rendjét az addigi szokás szerint, megállapították, hogy a volt jobbágyok évenként és házanként 12 szekér fát kapnak, és elhatározták, hogy az elkülönítési pert megindítják.29

Ez a néhány kiragadott példa jól szemlélteti az 1848-1849. évi zalai parasztmozgalmak lefolyásának fő vonalát. A falu népe megmozdult a falu elöljáróinak, a bíráknak és esküdteknek aktív vezetésével vagy hallgatólagos egyetértésével. A felsőbb hatósággal azonban nem vitték törésre a dolgot, legfeljebb az ígéreteiket nem tartották be, ha erre lehetőségük volt. Csány László kormánybiztosi erélye, a vármegyében jelenlévő és a horvát mozgolódás következtében egyre növekvő létszámú katonaság, a zalai falvak kicsinysége, szétszórtsága egyaránt hozzájárult, hogy a mozgalmak nem jutottak el a legmagasabb szintre. Közben megkezdődött a fegyveres harcra való elő20