Horváth Zita: Paraszti vallomások Zalában I. A Mária Terézia-kori úrbérrendezés kilenc kérdőpontos vizsgálata Zala megye három járásában - Zalai gyűjtemény 51. (Zalaegerszeg, 2001)
Forrásközlési szabályzatok. A forrás kiadásának textológiai problémái
FORRÁSKÖZLÉSI SZABÁLYZATOK. A FORRÁS KIADÁSÁNAK TEXTOLÓGIAI PROBLÉMÁI A Magyar Történelmi Társulat 1920-ban dolgozta ki a törökkori és az újabb kori források kiadásával kapcsolatos szabályzatát, amely foglalkozik a forrásközlés módszerével, helyesírási problémákkal, ugyanakkor meghagyja az alkotók szabadságát, lehetőséget biztosítva arra, hogy mindenkor a konkrét forrás alapján döntsék el a kiadás módját. A szabályzatot, mintegy mankóként ajánlja a közreadóknak. A betűhű és a moderni-, zált, ún. átíró közlésmód között a 18. század elejében, közepében húzták meg a határvonalat90 (Ezen szabályzatban megtalálható a Fejérpataky László által készített, a középkori latin oklevelek közlésére vonatkozó forrásközlési útmutató is.) 1960-ban egy a történeti források kiadásáról szóló vitán Benda Kálmán szorgalmazta a tudományos forrásközlési szabályzat elkészítését, Barta István a betűhív közléssel kapcsolatban javasolta az egységes irányelvek lefektetését. A vitán elhangzottak azok a már kész, vagy folyamatban lévő munkák, amelyekben a jelenlevők érdekelve voltak. Többen kifejtették véleményűket a kiadás mikéntjéről, de az igény egy forrásközlési szabályzat elkészítésére egyelőre csak igény maradt, a hozzászólók végül is nem fektettek le általános alapelveket.91 Ezt követően 1974-ben jelent meg újabb forrásközlési szabályzat.92 Általában a kora újkor és újkor forrásainak közreadásánál a kutatók erre szoktak hivatkozni. A szabályzat megállapítja a forrásközlés fajtáit, (teljes közlés, részleges közlés, kivonatos közlés és utalás) tartalmi és helyesírási vonatkozásait, ami a kiadóknak a legtöbb gondot szokott okozni. Mindezt magyar, latin, német, francia és olasz forrásokra vonatkoztatva fejti ki. Röviden a következőkben foglalható össze a szabályzat átírási javaslata: A 18. századtól kezdve nem javasolja — véleményünk szerint nagyon helyesen — a betűhű közlést, hanem az ún. hangzás- vagy korhű átírást. A lényege ennek az, hogy „... a forrásszövegek mind értelmükben, mind az akkori beszéd ejtésbeli sajátosságainak visszatükrözésében, fonetikájukban minél hívebben nyújtsák az eredetit.”93 A szöveg központozásában, a kis- és nagybetűk használatában, a külön- és egybeírás- ban a mai helyesírás szabályait javasolja követendőnek. A földrajzi és személynevek írásánál a forrásban található, tehát betűhű alakot javasolja. A rövidítések feloldását, a dátumok arab számra történő átírását ajánlja. A magánhangzók esetében a határvonalat a 18. század elejében határozza meg, amikortól az ékezetek valódi hosszúságot és 90 A Magyar Történelmi Társulat forráskiadási szabályzata. 3-24. p. 91 Vita a magyar történeti forráskiadás helyzetéről és feladatairól. 1961. 205-215. p. 92A Magyar Országgyűlési Emlékek sorozat 1607-1790 közti részének szerkesztési és forrásközlési szabályzata. 1974. 436-475. p. (A továbbiakban: MOE, 1974.) 93 MOE, 1974. 444. p. 35
