„Javítva változtatni”. Deák Ferenc és Zala megye 1832. évi reformjavaslatai - Zalai gyűjtemény 49. (Zalaegerszeg, 2000)

Zala vármegyének az országos kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei - II. Az Urbarialis (úrbéri munkálat)

költözni szabad nem vala. De már III. András117 alatt győzött a szelíd emberiség gyöngédebb érzése a szabad magyar nemesnél, s már 1298. esz[tendőben] a 70. törvénycikkely118 által megengedtetett minden jobbágynak a szabad költözés, sőt tulajdon vagyonát is elvihette magával; ezen időszakaszban pedig Európának egyéb nemzetei a jobbágyok szabad költözéséről még csak nem is gondolkoztak; sok változásokon ment által ezen szabad költözés a mái időkig, sok törvényt hoztak és töröltek el ez érdemben eleink, de a földet bíró nemesnek tulajdonosi jussait soha meg nem sértették, és sem ezen törvények hosszú sorában, sem hazánk egyéb törvényei között nem lelhetni csak egy ágozatra, melynek szavaiból vagy leikéből azt lehetne következtetni, hogy a jobbágyülések használhatása a jobbágynak szabad rendelés alá tartozzék.

Véleményét az országos kirendeltség leginkább a Hármoskönyv 3. részének 30. cikkelyében119 gyökerezi, mely törvény azt rendeli, „Per hujusmodi igitur legationem, aut veditionem colonus non nisi laboris sui mercedem, et praemium, condignam scilicet aestimationem terrae, prati, molendini, vel vineae cuipiam vendere, vel legare potest, perpetnitate domino terrestri salva semper remanente.”120 Igaz ugyan, hogy ezen törvénynek felhozott szavai homályosaknak látszanak első tekintettel, mert nem érthetni egyenesen, ha a condigna aestimatiot121 a földnek használására is ki lehessen e terjeszteni, vagy csak a reá fordított munkának, irtásnak, és javításnak bérére (laboris mercedem et praemium) kell azt szorítani; de ha figyelemmel olvastatnak a következő sorok, melyekben az mondatik: „qui (nempe dominus terrestris) dum voluerit terras, prata, et molendina secundum aestimationem communem, vineas vero juxta

117III. András (1250-1301), 1290-től magyar király, az utolsó Árpád-házi uralkodó.

118 A mondott rendelkezést hagyományosan az 1298-as dekrétum 70. artikulusának tartották, mégpedig I. Ulászló 1440. évi átirata alapján, melyet Kovachich Márton György közölt először nyomtatásban a XVIII. század végén (Supplementum ad vestigia comitiorum apud Hungaros. Budae, 1798. I.). Rugonfalvi Kiss István szerint a dekrétum második fele - a 42. artikulustól - 1299-ből való, míg a legújabb álláspontok szerint az említett második rész később, a XIV. század első évtizedéből származik. Szilágyi Lóránd szerint ezeket a végzéseket a királyi tanács valamikor 1312 és 1315 között alkothatta (közülük az érintett a 13. artikulus). A rendelkezés szövege: „Továbbá egy nemes bármely parasztja vagy jobbágya, ha akarja, miután engedélyt kapott, és a szokásos földbért megfizette, ura birtokáról más nemes birtokára vagy máshová, ahová jónak látja, letelepedés végett minden javaival szabadon átköltözhet.”

119A Hármaskönyv 3. részének 30. címe arról rendelkezett, miképpen háramlik a végrendelkezés nélkül meghalt jobbágy vagyona a földesúrra.

120 Efféle hagyományozás vagy eladás által tehát a jobbágy csupán munkája bérét és jutalmát, tudniillik a földnek, rétnek, malomnak vagy szőlőnek illendő becsárát hagyományozhatja vagy adhatja el valakinek, épségben maradván mindenkor az örökös jog a földesúr részére. (HK. III. 31. 8. §)

121 Illendő, méltó becsűt.

45