„Javítva változtatni”. Deák Ferenc és Zala megye 1832. évi reformjavaslatai - Zalai gyűjtemény 49. (Zalaegerszeg, 2000)
Béli Gábor: Zala vármegye Deák Ferenc által megfogalmazott észrevételei a jogügyi munkálatról
A bizottsági munkálat említett artikulusának bevezető rendelkezése a Hármaskönyvben foglaltak érintetlenül hagyásával az efféle szerződéseket továbbra is érvényesnek nyilvánította, felsorolván azokat az eseteket, amik a végszükség, illetve az okszerűség körébe tartoztak. Minthogy a vonatkozó rendelkezések az ország régi szokásjogát követve lényegi változást nem hoztak,63 továbbra is érvényben maradt a más okból történő elidegenítést tekintve a lemenők és az osztozott oldalági rokonok (osztályos atyafiak) ama joga, hogy az ősi jószágban jogosult által kötött szerződést megtámadják, és az ingadant magukhoz váltsák. Deák belátva, hogy a forgalom biztonságát elsősorban az ősiség veszélyezteti, és gördít leküzdhetetien akadályt a polgárosodás útjába: „barkánkban a nemzeti szorgalomnak gyorsabb terjedését, s országunk közhiteiének emelkedését semmi hathatósabban nem eszközölné, mint egy oly törvény, mely szerint az ingatlan ősi nemes birtoknak örökös eladása mindenkor változatlan maradna, s azj a vérségnek soha semmi szfn alatt felbontani, vagy kérdés alá venni szabad nem volna”,64 de mint az a korábbi észrevételeiből már megszokott, a nemesség érdekeinek védelmében, a nemesi csalá- di vagyon épségének megőrzése végett, megszorításokkal továbbra is szükségesnek látta az ősi jószágot terhelő korlátozás fenntartását. Ezért azt a megoldást javasolta, hogy „az eladó fél halálának napjától számlálandó harminckét esztendők után az igaz flekkel kötött örök bévallást senki többé fel ne bonthassa, s a megvevő vagy annak maradéki vásárlott javaik birtokát a törvényes időmúlásnak jusst adó hatalmával védelmezhessék ”.65 Ez a jogtechnikai és dogmatikai szempontból igazán meglepő rendelkezés azt jelentette tehát, hogy pusztán az ősi ingadan elidegenítésére kötött szerződés létrejöttével deklaráltan nem szerez tulajdont a vevő, hanem végső soron csak jogcímet a dolog birtokára, mondhatni törvényes elbirtoklási jogcímet, következésképpen a felek konszenzusát követő magukhoz váltsák, a jogosultat viszont ezzel szemben arra kötelezte, hogy atyafiait az öröklés sorrendjében megkínálja. Vö. Béli Gábor i. m. 71. p. 62 A bevallás egy már megkötött szerződés megismétlése volt valamely oklevél kiállítására jogosított személy vagy testület előtt, abból a célból, hogy a szerződést írásba foglalják és hiteles pecséttel lássák el. Ha a szerződés ingadan tulajdonának átruházására irányult, az elidegenítő félnek ezt határozottan ki kellett jelenteni. Ez utóbbi bevallást, minthogy a nyilatkozat örökre (a szerző örököseire is kiterjedő) hatályú átruházásra szólt, örökvallásnak nevezték. Vö. Kelemen, Emericus i. m. 524-526. p., Béli Gábor i. m. 89-91. p. 63 „Elhatároztatott, hogy miként kívánatos az ősi javak sérelmes elidegenítésétől tartózkodni, úgy azok, amelyek rendkívüli szükségtől kényszerítve, avagy egyébként okszerűségből keletkeztek, épek és érvényesek maradjanak az I. rész 58. és 59. címeinek világosabb megértéséhez.” (Op. Obj. Jur. III. 28. te. bev.) A Hármaskönyv I. rész 59. címéhez képest ez annyi módosulást jelentett, hogy az okszerű szerződések sem lettek volna megtámadhatók, minthogy azt a mondott cím 9. §-a lehetővé tette: „birtokeladás háromféle, úgymint egyszerű, okszerű és szükségszerű. Az egyszerű eladásnak nincs érvénye. Az okszerű olykor megáll, néha pedig megmásítható. A szükségszerű pedig mindenkor érvényes, mindig megáll, és soha meg nem erődeníthető”. 64 Zala észrevételei 90. p. 65 Zala észrevételei 90. p. 300