A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Fónagy Zoltán: Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás

serege, a városi lakosság polgárság alatti rétegei sokkal inkább rászorultak volna egy ilyen adományra. Fenntartását az áprilisi törvényre is kiterjesztette, ugyanakkor azt most is (mint április elején) bevégzett ténynek tekintette: „nem szólok ellene, szólni nem is akarok; lehet, hogy talán Isten áldása fogja követni ezen lépést, s ezt óhajtom; annyi bizonyos, hogy a hűbéri viszonyok megszüntetése egyik legfontosabb, leg- sürgetősb teendő volt”. Miután a telkes jobbágyok az állam, illetve végső soron az össztársadalom által fizetendő kárpótlással szabadultak fel, a további lépéseket valóban a dolgok belső logikája diktálta: a szegényebb szőlőbirtokosokat, majd a még szegényebb majorsági zselléreket méginkább megillette ez a jótétemény. Milyen jogalapon utasíthatná el ezek után a törvényhozás a legalsó társadalmi rétegek követeléseit? E folyamattal azonban „kitesszük az államot annak, hogy nem lesz képes a reá rakott terhet elviselni”. A képviselőház ráadásul mások rovására nagyvonalú: a sző- lődézsma állami megváltása esetén pl. a szőlőt csak hírből ismerő Felvidék adózói is hordozzák a költségeket, amelynek hasznát a szerencsésebb tájak lakói látják. Ugyanígy a városi polgár is viseli a terheket, amelyekhez eredetileg semmi köze nem volt.

E fejtegetésből kitűnik, hogy Deák sokkal reálisabban látta a jövőt, mint kortársai többsége. O a kárpódás fedezetének megteremtését a közteherviseléstől várta, míg a politizálok többsége abban az illúzióban ringatta magát, hogy ez külön terhek nélkül, a kincstári birtokok értékesítésével vagy hitelfelvétellel „fájdalommentesen” megoldható lesz.

Az „osztogatás” politikája azonban Deák szerint még az államcsődnél is veszedelmesebb következménnyel járhat: ha átlépik azt a határvonalat, „hol az államnak az egyesek vagyona feletti rendelkezése megszűnik jogos lenni”, azzal nemcsak a tulajdon szentsége sérül, „hanem a tulajdonról való fogalom is fel van forgatva”. Az áprilisi törvények ebből a szempontból még nem jelentettek veszélyt: az úrbéri jövedelem „már háromszáz év óta oly neme volt a tulajdonnak, mely felett a földesúr szabadon nem rendelkezhetett [...], s oly tulajdonnak tekintetett, mely az állam intézkedése alatt állott”. A szőlődézsma kötelező (részben állami) megváltása azonban már nem illeszkedett a történetileg kialakult jogrendhez, „mert a szőlő magántulajdon volt, mely felett az állam nem intézkedhetik, minthogy magánszerződések mellett adatott ki; és szintoly kevéssé illik e törvény rendelete azon majorsági zsellérekre, kik csupán majorsági földön laknak.” A törvényhozás két utóbbi döntése sérti az európai társadalmakban érvényes tulajdon-fogalmat, és kommunisztikus tendenciákat rejt magában. Lehet, mondja Deák, hogy a kommunizmus, mint államforma, egyszer megvalósul, de a „a jelen államokban a tulajdon sérthetetlensége még fennáll”, és ehhez alkalmazkodni kell.

A tulajdon szentségének megsértése hosszabb távon akadályozhatja a mezőgazdaság és az agrártársadalom modernizációját is, fejtegette tovább a volt igazságügyminiszter. A jobbágyfelszabadítás, illetve konkrétan a robot elvesztése azzal az üdvös következménnyel kecsegtetett, hogy a nagybirtokosok allodiumaikon — saját gazda48