A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Fónagy Zoltán: Deák Ferenc és a jobbágyfelszabadítás
adottságokkal bíró fél — rendszerint a földesúr - mohóságának. (Ezek az évtizedek a gyapjúkonjunktúra korát jelentették, az „aranylábakon járó” földesúri juhnyájak el- özönlötték a legelőket.) Az erdőkben és nádasokban változatlanul hagyta a tervezet a volt jobbágyok fai- zási illetve nádlási jogát, de lehetővé tette, hogy bármelyik fél kívánságára elkülönítsenek a község számára egy akkora erdőrészt, illetve nádast, amelyik az eddig kapott tűzifa- és nádmennyiséget kiszolgáltatni képes. A faizás, illetve nádiás ellenértékének tekintett jobbágyi szolgálatokat (favágás, nádkéve-adózás), mint robot-jellegűeket, állami kármentesítés mellett eltöröltnek nyilvánította a törvényjavaslat. Egy-egy paragrafusból állt a kilencedik és tizedik fejezet. Az előbbi — mintegy a lehetséges félremagyarázásokat kizárandó - hatályon kívül helyezte a Hármaskönyv I. Rész 40. címét, amely a jobbágy kibecsültetésének eseteit szabályozta. Ez a paragrafus valóban csak a „biztonság kedvéért” kerülhetett be a törvénytervezetbe, hiszen az úrbéres viszony megszűntével tulajdonképpen kiürült a „jobbágytelek” fogalma is. A tizedik fejezet annak a hatalmi vákuumnak a betöltéséről gondoskodott, amelyik a földesúri fennhatóság megszűnésével keletkezett. A földesúr eddig ugyanis komoly jogosítványokkal rendelkezett a falusi elöljárók választásánál: ő állított jelölteket, illetve ő hagyta jóvá a választást. A parasztközség Deák tervezete alapján nem nyert nagyobb önállóságot önkormányzatában: a külső befolyás tényét változatlanul hagyva a megyére (a járási szolgabíróra vagy egy megyei küldöttre) ruházta át. Az utolsó fejezet bizonyos értelemben „idegen test” a törvényjavaslatban: az eddigi paragrafusok a volt földesurak és volt jobbágyaik közötti kapcsok felszámolását rendezték. Ez a rész viszont egy ezen a viszonyrendszeren kívül álló féllel: a haszonbérlőkkel (nagybérlőkkel) foglalkozik. A jobbágyfelszabadítás őket is érzékenyen érintette. Az általuk bérelt birtokoknak ugyanis természetszerű „tartozékai” voltak a jobbágyok; robotjukkal, szolgáltatásaikkal számoltak a bérleti díj megállapításakor. Az úrbéri viszonyok megszüntetéséből eredő veszteségeik miatt a törvényalkotó jogosnak tartotta a bérleti díj leszállítását. A csökkentés mértékének meghatározását a két fél által választott három tagú bíróságra bízta a javaslat. Értékelve a törvényjavaslat egészét, elmondhatjuk, hogy az igyekezett választ adni minden kérdésre, ami a jobbágyfelszabadítás gyakorlati végrehajtása során az előző hónapokban felszínre került. Meghatározta, mi tartozik „az úrbér és azt pótló szerződések alapján eddig gyakorlatban volt szolgálatok” körébe. Az „úrbéres föld” fogalmát a lehető legszélesebben alkalmazva, az állami megváltás érvényét kiterjesztette az 1848-ban jobbágykézen lévő maradványföldekre és az irtások egy részére. Vezérelve volt a törvényalkotónak, hogy egyetlen társadalmi réteg se kerüljön rosz- szabb helyzetbe a jobbágyfelszabadítás után, mint addig volt. Ennek jegyében igyekezett biztosítani az egyértelműen majorsági földön élők jogát az általuk bérelt földekhez, szorgalmazta szerződéseik örökössé tételét. Évtizedekkel megelőzve az agrárius mozgalmat, Deák beemelt javaslatába egy „otthont védő” passzust is: a zsel40
