A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)

Balogh Elemér: Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja

riában 1824-1828-ig évente 22 ember múlt ki vérpadon, mi 1837-ben ugyanazon szabadságot s békét bírtunk két ember vére után.”16 Szemere a Karok és Rendek Táblája 1843. augusztus 19-i ülésén védte meg álláspontját, amelyből kiemelést érdemel a halálbüntetés eltörlése védelmében tartott beszéde. Ebben (támaszkodva egy korábbi írására17) olyan széleskörű elemzésnek vetette alá a halálbüntetés problematikáját, hogy ahhoz érdemben a mai napig alig lehetett valamit hozzátenni. Érvelésének egyik súlypontja volt annak hangsúlyozása, hogy a halálbüntetésnek nincs érzékelhető mértékben preventív hatása. A bűnelkövetők ugyanis nézete szerint háromfélék: „Az elsőt képezik azok, kikben az állati ösztön s indulat folyton vagy pillanatonként korládanul uralkodik az értelem s erkölcs felett; ezekre hasztalan a halálbüntetés, mert elégtelen [...] mivel ilyenkor az ember sem fontol sem fél. A második osztályt képezik azok, kikben szenvedély s erkölcs körülbelül egyensúlyban áll, s érdek s körülmények teszik egyiket vagy másikat túlnyomóvá; ezekre részint fölösleges a halálbüntetés, mert ha lehető bizonyos a büntetés, nincs bűn, mitől az örökös fogság el ne rettenthetné; részint elégtelen, mert ha azt hiszik, hogy föl nem fognak födöztetni, azokra nézve minden büntetés olyan, mintha nem is volna, mivel nem azért követték el a bűnt, hogy nem elég súlyos a büntetés, hanem mivel bizonyosnak hívék azt büntedenül elkövetni. A harmadikat képezik azok, kikben erkölcs az országló hatalom, kiket bűnre csak a kénytelenség, például az önvédelem vihet; [...] itt a halálbüntetés szükségtelen, mert alkalmazhatadan.”18

Az eljárásjogi javaslat tárgyalása lényegében kívül esik e dolgozat címében megszabott kereteken, így ehelyütt csak rendkívül röviden, az összefüggések indokolta minimális mértékben érintem e problémakört. Az eljárásjogi javaslattal az volt a „baj”, hogy rendszerét megalkotói az esküdtszékre építették. Az esküdtszék intézményének megítélése igen ellentmondásos volt nemcsak a hazai, hanem az európai jog történetében is. A német társadalom- és jogfejlődés hozzánk hasonló reformkori szakaszában (Vormärz) is felvetődött a gondolat, hogy a francia és főleg az angolszász példák nyomán üdvös lenne a bíráskodást esküdtszéki alapokra helyezni, ettől várva a kötött bizonyítási rendszer keretei között vergődő perjog megújulását.19 A

16 Szemere Bertalan: A büntetésről és különösen a halálbüntetésről. Buda, 1841. 190. p.

17 Az előző lábjegyzetben hivatkozott munkájáról van szó, amelyet Szemere egy, a Magyar Tudós Társaság által 1839-ben kiírt pályázatra („Határoztassék meg a büntetés értelme és célja; adassanak elő annak biztos elvei, s ezekhez alkalmazható nemei; fejtessék meg, találhat-e köztük helyet a halál- büntetés és mely esetekben, miképpen és mily sikerrel gyakorolhatott ez a régi és újabb népeknél, különösen hazánkban.”) küldött be. A bírálók (tizenkét dolgozat közül) az ő pályázatának ítélték az első díjat, az Akadémia pedig gondoskodott a kiadásról.

18 Payer László: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. Budapest, 1900. 3. köt. 43. p.

19 A korabeli francia esküdtszéki rendszert részletesen bemutatta Ernst Ferdinand Klein és Gallus Aloys Kleinschrod. In: Archiv des Criminalrechts Bd. 1. (1799), Stück 4, S. 47 ff.

143