A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Balogh Elemér: Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja
unos-untalan hasonlítani szoktuk. Áttekintésünket a jogi gondolkodás és a praxis példáin tesszük meg. A büntetőjogi gondolkodás kiteljesedése terén a legnagyobb nehézséget az jelentette, hogy nálunk nem voltak olyan egyetemi centrumok, amelyek szellemi műhelyei lehettek volna a fejlődésnek — éppen a már említett Mittermaier példája bizonyítja, mekkora ereje és tekintélye lehet egy jogtudósnak, akinek véleményére számít és épít a jogalkotás. Érdekes módon még az egyetlen Pázmány Péter Egyetem jogi fakultása vagy professzorai sem fejtettek ki e téren olyan aktivitást, ami kiemelésre érdemes lenne. Egy korabeli, kevéssé ismert jogász, Szokolay István írta kevéssel a forradalom kitörése előtt: „Nincs ország Európában, hol a tudomány iránt kevesb méltánylattal és vágyakkal volnának, mint hazánkban, — ez egy főoka miért az igazságszolgáltatás igen hiányos — és pedig nemcsak a büntetések használatánál, hol az érzelem tompító és vadító bot, s előleges vizsgálatnál veretés még mindig nagy szerepet játszik; hanem a bűntettek fogalmainak alkalmazásánál a bűntetti beszámításnál is.”14 A jogfejlesztés e gondolati síkja tehát azok tevékenységére várt, akik bíróként vagy politikusként szembesültek a büntetőjog elmaradottságával, fejlesztésének kényszerével és ugyanakkor azzal a lehetőséggel, amit a büntetőjog mintegy viszonzásul kínált. Ennek folytán nem meglepő, hogy reformkori jogi gondolkodásunk élharcosai általában ugyanazok a személyek, akiket a politikai, az országgyűlési csatározások küzdőterén is látunk. Reformkorunk fontos és jellegzetes sajátossága, egyben a fejlődés hatékonyságát előmozdító ténye ez: a jogi és a politikai harcokat ugyanazok vívják meg. A kései reformkor nem kellően méltányolt alakja Szemere Bertalan. Az ő gondolkodása azáltal emelkedett ki kortársai közül, hogy mélységes humanitással átitatott, emelkedett szemlélettel jelenítette meg és ötvözte a magyar történeti hagyományokat, a jogi praxist és a korszerű, főleg az angolszász jogfejlődés eredményeire támaszkodó legmodernebb irányzatokat. Kiváló kriminálistánk így jellemzi: „Elutasítva a hegeli, kanti büntetési elméleteket és a tálió elvét, kidolgozta azt a közvetítő, egyesítő elméletet, amely egyfelől az igazság és a törvényesség, másfelől pedig a büntetéssel elérendő hasznossági célok és a humanizmus elveinek alapulvételével máig hatóan megszabta a magyar büntetőjogi gondolkodást.”15 Az abolicionizmus egyik legkiválóbb harcosa volt Szemere. Érvelésének volt egy nagyon gyakorlati, tapasztalati tényeken nyugvó eleme, mely a magyar büntető praxisra irányította a figyelmet: „míg más műveltebb nemzeteknél évente 10-50, Auszt14 Szokolay István: Büntető jogtan a codificatio és tudomány legújabb elvei szerint, különösen bíráink s ügyvédeink számára. Pest, 1848. III-V. 1. Az 1848 előtti állapotokra nézve lásd még Csatskó Imre: Büntetésjogi elméletek, tekintettel a büntetés fajaira, különösen a halálbüntetésre. Bécs, 1843. 15 Horváth Tibor: Szemere Bertalan és a reformkor büntetőjogi gondolkodása. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. Miskolc, 1991. 1. kötet, 47. p. 142
