A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Balogh Elemér: Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja
fikciójáról kellene beszélnünk, ez felel meg ugyanis inkább a tényállás ontológiai tulajdonságainak. Miért beszélünk hát következetesen mégis vélelemről az ártaúanság esetén? Ennek két oka van: egy elvi és egy bizonyítás jogi. Elvileg alapvető különbség van aközött, hogy egy tényállást a vélelem garanciájának védelme alá helyezünk, ezáltal kinyilvánítjuk, hogy a jogrend fontossága miatt mintegy kiáll érte, vagy pedig a fikció kedveződen és rosszízű konstrukciójához kapcsoljuk, amely a terhelt megbélyegzését elővételezi. E megfontolással van összefüggésben, ebből vezethető le a bizonyításjogi szempont: ha vélelem szól egy tényállás igazsága mellett, akkor az ellenkező bizonyítása az ellenérdekű fél dolga, a bizonyítás terhe tehát nem nehezedhet a terheltre. Különös jelentősége van e kijelentésnek azokban a gyakori büntetőjogi tényállásokban, ahol egyértelmű bizonyítékokat gyakran nem is lehet produkálni, következésképpen a vádlott sorsa, nem ritkán élete függ attól, hogy a bíróság él-e valaminő vélelemmel.7 Az ártatlanság vélelme a megfogalmazás erejével is élve, visz- sza akarja utasítani a korábbi jogrend felfogását, amely nyíltan a bűnösséget vélelmezte, ami ontológiailag ugyan helyes volt, ám elvi és a bizonyítás során tapasztalható súlyos gyakorlati igazságtalanságokhoz vezetett. Az elmondottakkal összefüggésben kell rámutatnunk a 19. század közepére kiteljesedő liberális gondolkodás alapelvére: eszerint kisebb baj éri a társadalmat, ha a bizonyítottság elégtelensége miatt bűnösök maradnak szabadlábon, mint ha az államérdekre való hivatkozással ártadanokat hurcol meg az igazságszolgáltatás. A kérdés legmélyebb társadalomfilozófiai tartalma valóban ez a dilemma, melyre 1848 válasza az volt, hogy az állampolgárok személyi méltósága van olyan nagy érték, hogy az állam vagy a közösség hivatkozott érdekeit ne helyezzük eléje. Röviden: az individuum jogai előzzék meg a kollektívum jogait. A születő polgári társadalom megszállottan itt abban, hogy a társadalom jogait csakis az egyének jogainak védelmén keresztül lehet biztosítani, és történelmi tapasztalatokra hivatkozva utasították vissza azt a megközelítést, hogy az egyén mindenben alárendelt legyen a közösségnek. Könnyen belátható tehát, hogy a büntetőjog nem véledenül lett a társadalmi progresszió zászlóvivője. A jogtudomány és a büntető igazságszolgáltatás a maga 7 Érdekes tanulság, hogy az újkori nemet büntetőjog a bűnösség vélelmének talaján állva nem ritkán ártadanokat ítélt halálra olyan esetekben, amikor a korrekt bizonyítás még mai körülmények között sem lehetne egyértelmű: ilyen típustényállás volt az eltitkolt terhesség és az újszülött megölésének megbüntetése, ahol pedig „bizonyíték” legfeljebb a később megtalált holttest volt, az elkövetés azonban mindig titokban és magányosan történt Ilyen bizonyításjogi „vákuum” mellett az ügyeket gyakran az döntötte el, hogy a bíróság vélelmezte-e a nő bűnösségét. Mivel ez így volt, a terheltnek kellett magát tisztára mosni, ártatlanságát bizonyítani, ami szinte lehetetlen volt — az anyát tehát elítélték. Vö. Wilhelm Wächtershäuser: Das Verbrechen des Kindesmordes im Zeitalter der Aufklärung (Quellen und Forschungen zur Strafrechtsgeschichte bd. 3), Berlin, 1973.; Richard van Dülmen: Frauen vor Gericht: Kindsmord in der frühen Neuzeit. Frankfurt-Main, 1991. 133
