A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Balogh Elemér: Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja
A jogtudományi s2akirodalomban jártas olvasó számára ismerősen hangzik a nullum crimen, nulla poena sine lege iker-elve.6 A leginkább ismert szempont itt a visszaható hatály és az analógia alkalmazásának tilalmára vonatkozó jelentés, legalább ennyire lényeges azonban a tétel jogforrástani jelentése. E maxima szerint ugyanis a büntető törvénykezés kereteit, tevékenységének minden fontos elemét csakis a lex, a törvény, vagyis a jogforrási hierarchia legmagasabb fokán álló jogforrás határozhatja meg — más, különösen alacsonyabb jogforrás (rendelet, statutum, szokásjog etc.) nem. Ez a megközelítés nyilvánvalóan ráirányítja a figyelmet a törvény, a törvényalkotás fontosságára, amely a rendi társadalom viszonyai között még meghatározóan uralkodó irányítás alatt állt. Implicite a tétel már feltételezi a népszuverenitás eszméjének a törvényhozásban is tetten érhető érvényesülését, hiszen a törvényt csak akkor „érdemes” ilyen kitüntetett figyelemben részesíteni, ha mögötte az absztrakt jogegyenlőségre épülő (tehát a népképviselet és a törvény előtti egyenlőség igényét egyszerre kifejező) törvényhozás áll. Amíg a törvénynek nincs meg ez a társadalmi-politikai-jogi legitimitása és tartalma, addig csak félig-meddig képes küldetését betölteni. Ahol és ameddig ugyanis a szuverenitás letéteményese az uralkodó és nem a törvényhozás, ott a törvény abszolút jogi hatalmáról még nem beszélhetünk. A király (magyar közjogi környezetben) bizonyos értelemben a törvény felett áll, de legalábbis azon kívül, lévén pedig a végrehajtó hatalom neki felelős, a törvények jogforrástani értéke legföljebb elvi és eseti jelentőségű lehet, alkotmányosan azonban igen gyenge alapokon áll. Nagyon érdekes és tanulságos gondolatok kapcsolhatók az ártadanság vélelme elvéhez, amely szintén egyik fő attribútuma a polgári szemléletű jogrendnek. A tétel szerint a büntető eljárásban a terhelt mindaddig ártatlannak tekintendő, míg bűnösségét jogerős bírói ítélet meg nem állapítja. Dogmatikai szempontból tekintve sántít a tétel, mert a vélelem mindig egy fölöttébb valószínű, a hétköznapi tapasztalat által számtalanszor igazolt tényálláshoz kapcsolja a bizonyítás szempontjából kedvezőbb, egyszerűbb, mondhatni privilegizált helyzetet (pl. a fogantatás vélelme), amellyel szemben általában megengedi az ellenbizonyítást (praesumptio iuris), de az antik római jog ritkán a megdönthetetlen vélelemnek is teret engedett (praesumptio iuris et de iure). Mármost az ártatlanság vélelme esetén szó sincs arról, hogy tényleg, valószínűleg ártatlan személyeket vonna a jog törvény elé, éppen fordítva: csakis olyan személyek ellen indulhat büntető eljárás, akik meghatározott mértékig gyanúsak, tehát joggal és okkal tételezhető fel róluk, hogy közük van az elkövetett bűncselekményhez. Ha a dogmatikai párhuzamot folytatjuk, akkor önként adódik a következtetés: az ártatlanság vélelme esetén és helyette tulajdonképpen inkább az ártatlanság 6 A tétel szép monografikus kifejtése olvasható Voker Krey: Keine Strafe ohne Gesetz (Einführung in die Dogmengeschichte des Satzes „nullum crimen, nulla poena sine lege”) (Berlin-New York, 1983.) című monográfiájában. 132
