A Batthyány-kormány igazságügyminisztere - Zalai gyűjtemény 43. (Zalaegerszeg, 1998)
Balogh Elemér: Deák Ferenc és az anyagi büntetőjog kodifikációja
szefüggésben. Ennek a megközelítésnek a magyar jogtörténetből szép példája Werbőczy István Hármaskönyve, amelyben egy-két tucatnyi szakaszban olvashatunk csupán büntetőjogról - nagyjából ennyit tartott érdemesnek megörökítésre a kiváló szerző. Az újkor új szemléletet hoz a jog művelésébe is: megszületik a büntetőjogtudomány, igazából maga a büntetőjog. Fontos szempont, hogy a megelőző történelmi korszakokban a büntetés fogalmához inkább a kötelezettség-mozzanat kapcsolódott: a büntető törvénykezés az arra illetékes személyek és hivatalok kötelessége volt, de méginkább érzékelhető a kijelentés súlya a terhelt oldalán, aki szabályosan elszenvedte a büntető pert, melyben őt megillető jogokról csak a cinizmus hangján lehetne szólni.4 A büntetőjog rendkívül alkalmasnak bizonyult arra, hogy az újkor egyik meghatározó szellemi áramlata, a racionalizmus igényei szerint építse fel rendszerét — rendszerét, amelynek előzményei úgyszólván nem is voltak.5 A büntetőjogtudomány 1848-ig tartó szakaszában megteremtette a büntetőjog dogmatikáját, eljárási rendjét és főleg alapelveit. Fejlődésének fontos motivációja volt az általános társadalmi haladással való szoros kapcsolata. Az ancien regime lebontásán fáradozó polgárság racionális világlátása számára a leginkább szembeötlő akadály az elmaradott és legtöbb részében igen brutális, egészében pedig irracionális büntetési rendszer volt. A 16-18. századi büntetőjog minden újítás ellenére még velejéig a középkori büntetési rendszerre és megfontolásokra épült. A felvilágosodással kezdődő és a 19. század liberális eszmerendszerében folytatódó felfogás már merőben új alapokra igyekezett az immár elismerten önálló jogággá fejlődött jogterületet fektetni. A büntetőjogban megtestesülni látszott a rendi társadalom legtöbb betegsége, egyúttal alkalmas keretül kínálkozott a polgári társadalom alapvető célértékeinek nemcsak deklaratív, hanem mindjárt a leginkább kötelező erejű szabályozásban való konstitutív rögzítésére. A büntetőjogban olyan alapelvek megfogalmazására került sor, amelyek a legszorosabban összeforrtak a polgári társadalom alapértékeivel. Ennek alátámasztására vizsgáljunk meg két alapelvet: a nullum crimen sine lege és az ártadanság vélelme elvet. 4 Különösen érvényes ez a megállapítás a közjogi büntetőjog fő vonulatának számító, ún. sommás eljárásokban, ahol a vádlott mellett hivatásos ügyvéd nem léphetett fel, a tortúra alkalmazása a bíró tetszésére volt bízva, és jogorvoslatra sem volt mód. 5 Középkori törvényeink és más meghatározó jogforrásunk, mint például a Tripartitum a büntetőjog általános kérdéseiről semmit sem szólnak, a büntetéssel fenyegetett tényállásokat pedig bizonyos csoportosításban adják ugyan elő, de elég kezdetleges módon a büntetések szerint csoportosítva. Ezek szerint beszélünk hűtlenségről, hatalmaskodásról, patvarkodásról etc., amely „tényállások” az elkövetési magatartások hihetetlenül széles körét érintették, egymással csak bizonyos logikai kapcsolatban állva. 131
