Zalai történeti tanulmányok - Zalai gyűjtemény 42. (Zalaegerszeg, 1997)

Zsoldos Attila: „Eléggé nemes férfiak...” A kehidai oklevél társadalomtörténeti vonatkozásairól

tudhatták: valaki vagy nemes, vagy nem az, de „eléggé nemes”-nek lenni - elmosva a két kategória közötti határt - nem lehet. A kehidai oklevél ily módon olyan sajátos társadalomszemléletet tükröz, melynek központi eleme minden kétséget kizáróan a „nemesség” (

nobilitas) fogalmának egy alapvetően új értelmezése.

Ennek lényege a nobilitas fogalmának kiterjesztésében jelölhető meg, melynek révén a társadalom olyan földbirtokos csoportjai is megkapták a „nemes” vagy „nemesi” (latinul mindkettő: nobilis) minősítést, melyek tényleges helyzetüket tekintve jóval az előkelők hagyományos nemességének társadalmi szintje alatt éltek, s eredetük és jogállásuk is más és más volt. E felfogás jegyében terjedt el néhány évtized leforgása alatt a valamely egyházi intézmény szolgálónépeinek elitjét alkotó egyházi jobbágyok megjelölésére a „nemes egyházi jobbágy” (nobilis iobagio ecclesié) kifejezés, melynek első ismert előfordulása éppen a kehidai oklevélben található. A királyi várispánságok alá rendelt szolganépek közvetlen elöljáróit, a várjobbágyokat is mind gyakrabban nevezték 1255-től kezdődően36 „nemes várjobbágy”-oknak (

nobilis iobagio castri), mely kifejezés fokozatosan kiszorította a várjobbágyokra vonatkozó korábbi terminológiai készlet jó részét.37 38 39 Ugyanilyen módon formálódott ki az ország egyes peremvidékein a sajátos helyi jog szerint élő „szepesi nemesek” (nobiles de Scepusf8 és a „túróéi nemesekének (nobiles de Turuchf9 is mondott túróéi (és liptói) jobbágyfiúk csoportja, s későbbi adatok alapján egyértelmű, hogy az ország két elkülönülő igazgatású nagy tartományának, Erdélynek és Szlavóniának a nemesei eredetileg szintén a nemesség önálló típusát képviselték.40

Kérdés mármost, hogy mi lehetett az a szempont, amely a közös „nemes” elnevezés használatát indokolta ezen különféle eredetű és helyzetű társadalmi csoportok esetében. Egy feltevés szerint a válasz IV. Bélának a tatárjárást követően végrehajtott hadszervezeti reformjában lelhető fel. A központi hatalom e szerint, levonva az 1241/42. évek katasztrófájának katonai tanulságait, a korban modernnek számító nehézfegyverzetű haderő gyarapítása érdekében tett intézkedéseket, s mivel a reform érintette az említett szepesi és túróéi „nemesek”-et, ill. az egy36 1 25 5: CDCr IV. 613-615. p., vő. Mályusz 1942. 276. p.

37 A várjobbágyságra vonatkozó terminológiára legújabban lásd Zsoldos Attila-. Jobbágyok a királyi várszervezetben. Történelmi Szemle, 34. (1992) 1-15. p.

38 1 243: CDES II. 89. p.

39 1256 (?): CDES II. 391. p. (vö. RA 1129. sz. és 1266: Codex diplomaticus Hungáriáé ecclesiasticus ac civilis I-XI. Stud. et op. Georgii Fejér. Budae, 1829-44. VI/2. 392.)

40 Az erdélyi nemességre lásd Hóman Bálint: A magyar királyság pénzügyei és gazdaságpolitikája Károly Róbert korában. Budapest, 1921, 254-256. p.; a szlavóniaiakra lásd Decreta regni Hungáriáé 1301-1457. Ed. Franciscus Döry, Georgius Bónis, Vera Bácskai. Budapest, 1976, 134-135. p.

15