Iskola és társadalom. A Zalaegerszegen 1996. szeptember 5-6-án rendezett konferencia előadásai - Zalai gyűjtemény 41. (Zalaegerszeg, 1997)

Kelemen Elemér: Az iskola a magyar társadalom történetében

korlátlan befolyásának csorbítása, különösen a szerzetesrendeket sújtó intézkedések, a protestáns egyházak iskolai autonómiájuk ismételt és nyílt fenyegetése miatt tiltakoztak. A Habsburg-abszolutizmussal szembeforduló magyar nemesi politika először a vármegyékben, majd az országgyűlésen is fellépett a nemzeti szempontokat háttérbe szorító királyi intézkedések ellen.

Ennek a küzdelemnek az első eredményei — a protestáns autonómia és a nemzeti művelődés programjának alapvetése az országgyűlés Művelődési Bizottságának égisze alatt — az 1790-91-cs országgyűlésen mutatkoztak meg. Ettől kezdve követhetjük nyomon — a XIX. század első felének vármegyei harcai és a reformországgyülések vitái során is — a modernizáció szükségességének elfogadását, majd tudatos vállalását: a polgári haladás és a nemzeti önállóság, a „haza és haladás” gondolatának összeszövődését — a művelődés, az iskolaügy terén is.

Széchenyi és Kossuth egymással ütköző nézeteinek közös eleme, hogy korszerű műveltség, a „kiművelt emberfők sokasága” nélkül nincs gazdasági fejlődés, nincs társadalmi előrehaladás, a népnevelés megszervezése, kiterjesztése a tömegek politikai kultúrájának és felemelkedésének elengedhetetlen feltétele. A reformkor politikai vitáiban érlelődött ki az a nagyszabású művelődéspolitikai program, amelynek szintézise, majd — előbb sikertelen, később sikeres — megvalósítása Eötvös József nevéhez, tevékenységéhez fűződött.

A nemzeti művelődési program realitását és hitelességét a magyarországi iskolaügynek az abszolutista iskolapolitika, majd az 1806-os II. Ratio közvetlen és közvetett hatása nyomán bekövetkező gyors ütemű fejlődése támasztotta alá. A népiskolák száma az 1840-es években csaknem két és félszerese volt a száz évvel korábbinak, a középiskoláké mintegy másfélszerese. Az alfabetizáció elterjedése — különösen az árutermelés és a kereskedelem fejlődése nyomán felvirágzó országrészekben — az alapfokú oktatásban résztvevők növekvő számára vezethető vissza; az iskolaállítást és az iskolába járást egyre szigorodó egyházi és közigazgatási rendelkezések és intézkedések is szorgalmazták. A népoktatás színvonalának emelése érdekében létrejött az intézményesített tanítóképzés. A katolikus gimnáziumokban és a protestáns kollégiumokban egyaránt bekövetkező reformok nemcsak a tananyag, hanem a tanítási módszerek megújítására vezettek, mind inkább teret nyert — a hagyományos latinnal szemben — a magyar nyelvű oktatás. A középiskolák és a hozzájuk kapcsolódó akadémiák padjaiból — az önképzőköri vitákban is edződve — egyre műveltebb, az új tudományok és a korszerű világnézeti-politikai eszmék iránt egyaránt fogékony ifjak kerültek ki, közöttük egyre nagyobb volt a nemnemesi származású, ún. honoráciorok aránya. Ők képezték a derékhadát a reformkori küzdelmek13